Az ember csak ámul és bámul, látva, ami a lágymányosi felhőkarcoló körül történik: e cselekménysorhoz képest a Csárdáskirálynő szüzséje oly szimpla, mint egy korai Bogyó és Babóca epizód.
Az egész úgy kezdődött, hogy egymásnak feszült két rendíthetetlen akarat. A kormány- és természetközeli Garancsi Istváné, hogy 120 méteres felhőkarcolót épít a Kopaszi gáthoz, valamint a Fővárosi Önkormányzaté, hogy betartja a saját maga által alkotott szabályokat, és ezt nem engedi. Aztán hogy-hogy nem, a fideszes polgármesterek alkotta közgyűlési többség mégis úgy érezte, hogy Garancsi jobban tudja, mint a saját városfejlesztési bizottságuk, és nem is lesz az olyan nagy baj, ha kétszer akkora ház épül a belváros peremére, mint amekkorát a rendezési terv oda engedélyez.
Amihez képest legalábbis meghökkentő, hogy mihelyst kiderült, a MOL irodái népesítenék be a Gellérthegynyi épületet, a projekt megrovó megjegyzések céltáblája lett a legmagasabb kormányzati körökből. Mintha most hallanának erről a tervről először, firtatni kezdték, mit gondol erről a nemzetközi örökségvédelem - mindig is azt, hogy a világörökségként védett panorámába bele lehet ugyan építeni, de aztán ne tessék csodálkozni, ha elvesszük a címet -, aztán a homlokukra csaptak, hogy de hisz a főváros adja az engedélyt, a kormánynak nincs is ebbe beleszólása.
Budapest belvárosában száz éve az a közmegegyezés, hogy a 96 méter magas Bazilika, Parlament és a Budai Vár az "építészeti jel", és a szemhatárig nem épül olyasmi, ami a látványukba belezavarna. Mint mindent, ezt is fel lehet rúgni, ha elég nyomós ok van rá - és egy ekkora építkezés a megfelelő kezekben bizony az -, de számolni kell a következményekkel. Az UNESCO világörökségi központja Párizsban van ugyan, de nagyjából pont olyan esélyünk van megállítani, mint Brüsszelt.
