Amikor előző munkahelyünk, a Népszabadság megszűnt (béke poraira), átmenetileg gyakori vendégek lettünk a tévék és a rádiók stúdióiban, mert a más szerkesztőségekben dolgozó kollégákat érdekelte a történet, és a nézők-hallgatók is kíváncsiak voltak a csak tőlünk megtudható részletekre. Egyedül a közpénzből működő, törvényileg a pártatlan és sokszínű tájékoztatásra kötelezett „közmédiát” nem izgatta a dolog: ott kizárólag a tettesek és cinkosaik (a kormánytagok, illetve a Fideszhez köthető megmondóemberek) beszélhettek arról, hogy szerintük miért kellett lehúznia a rolót a legnagyobb és legolvasottabb országos napilapnak.
Ebben a múló epizódban benne van minden, ami a mai magyar médiaviszonyokról elmondható: a máig érződő szolidaritás azok felől, akikkel ugyanahhoz a szakmai közösséghez tartozunk, meg a moralitás teljes hiánya, a tények, a törvények és a közönség lenézése a közhatalom gyakorlóinak részéről.
Az azóta eltelt egy év alatt az alkotmányos feladata szerint a hatalmat kontrollálni köteles magyar sajtó farok csóválta kutyává változott. Kialakult egy médiarendszer – a példátlan jogi és pénzügyi mozgásterű médiahatóság tevőleges támogatásával –, amelyben egyetlen, biztos profittal kecsegtető üzleti modell létezik: az él meg a „piacon”, aki nyalja a megfelelő (kormányzati) hátsót, és tartja a markát a baksisért. Hogy ennél is konkrétabbak legyünk: a megyei lapok úgy vándoroltak át Orbán Viktor legszűkebb strómani köréhez, hogy az érintetteknek egy forintnyi üzleti kockázatot sem kellett vállalniuk, egy szivarzsebnyi saját tőkét sem kellett mozgósítaniuk, hiszen állami hitelből fizették a vételárat, és állami hirdetésekből törlesztik a kölcsönt. Van olyan, eufemisztikusan kormányközelinek nevezhető napilap (merthogy az említett hátsóból történő kiintegetést nem írja le elég plasztikusan a „közeli” utótag), amely az egykori Népszabadság példányszámának a tizedével az egy éve kivégzett újság hirdetési bevételének a tízszeresét produkálja, miközben szinte kizárólag a kormány és az állami cégek hirdetéseit látni benne. De a jelenség nem korlátozódik a nyomtatott médiára: pontosan ugyanilyen módon került egy kaszinómonopolista kormánybiztoshoz az egyik kereskedelmi tévé, a jegybankelnök fiához pedig a vezető hírportál – még egyszer mondjuk: tőke és kockázat nélkül, kizárólag közpénzeket mozgatva. Aki esetleg még mindig nem értené: ezek az orgánumok sosem fognak senkit kérdőre vonni az uralkodó állameszmévé vált kormányzati korrupció miatt, hiszen maguk is abból élnek – a létük, a bevételük, a jövőjük az olvasók és az üzleti hirdetők helyett kizárólag a kormány jóindulatától függ.
Kampány van, jövőre választás lesz; a nyolcmillió szavazóból nagyjából hatmillió úgy fog szavazni, hogy a kitartotti státuszt büszkén vállaló párthír-harsonákon kívül semmilyen sajtótermékkel nem találkozik. És ahhoz, hogy ez megtörténhessen, csupán annyi kellett, hogy tétlenül végignézzük, amint valaki (jogerős bírói ítélet alapján: törvénytelenül) 2016 október nyolcadikán kihúzza a dugót a konnektorból a Futó utcai szerkesztőségben.
