A nyugati liberális sajtó mostanában mind gyakrabban citálja a francia Muriel Blaive nevét. Történész, a tekintélyuralmi rendszerek történetével foglalkozó prágai intézet igazgatójának tanácsadója. Ő az, aki a közelmúltban publikált esszéjében kimutatta, hogy a közép-európai országok (beleértve hazánkat is) kormányai mind elszántabban igyekeznek elkerülni a szembenézést a kommunista múlttal. Idestova három évtizede, hogy ezek a rezsimek kényszerből eltűntek, több nemzedék már állítólagos demokráciában nőtt föl, mégis igen nehéz a totalitarizmussal mint fogalommal elszámolni. A „hivatalos kutatók” igyekeznek kerülni az árnyaltabb megfogalmazásokat. A csekély kivétel közé tartozik a német Bernd Faulenbach, aki 1991-ben azt a formulát fogalmazta meg, hogy „a nácizmus bűnei nem összehasonlíthatók a sztálini vétkekkel, mert az a rendszer nem hivatkozási pont”.
Nem hagyhatja ugyanis figyelmen kívül egyetlen vita se - például Csehországban -, hogy a lakosságnak meglehetősen tekintélyes része annak idején együttműködött a rezsimmel. Most viszont a visegrádi négyek országaiban (ezt is Blaive tanulmánya emeli ki) a rendszer nyíltan fuldoklik a korrupcióban, a beteges nepotizmusban, miközben kiáltók a társadalmi egyenlőtlenségek. A Cseh Köztársaságban október derekán lesznek választások, és a közvélemény-kutatások 15 százalékot jósolnak a kommunista pártnak. A konzervatívok minden eszközzel fékezik, hogy erről nyílt vita bontakozzék ki, mert akkor elkerülhetetlenül szóba kerülne, hogy Klement Gottwald idején a népesség ott is kollaborált. „Nem is volt olyan förtelmes” – sugallja a propaganda -, mert ezzel lenyelethető az is, hogy jó volna Putyin Moszkvájához közeledni. A cseh büntető törvénykönyv ugyanakkor háromévi elzárással sújtja a holokauszt tagadását, de ugyanennyit ír elő annak, aki a „kommunista elnyomásban” kételkednék.
Lengyelországban és Orbán Viktor Duna-parti birodalmában hasonlók az állapotok. Elegendő emlékeztetni a lengyel származású amerikai történész, Jan Tomasz Gross esetére, akit Kaczynski kormányzata azzal fenyeget, hogy megfosztja kitüntetéseitől. Mi több, ha hazalátogatna, elzárás is várhatna reá, mert kimutatta: a náci megszállás alatt lengyelek is részt vettek az antiszemita pogromokban. A magyar „illiberális demokrácia” hasonló gondolatmenetet követ: a Szabadság téren felállított német megszállási emlékmű, amely ártatlan áldozatnak mutatja be a második világháborús Magyarországot, kétségkívül ezt igazolja.
Közép-Európa ma populizmusba süllyed, és ennek az apátiának Nyugat-Európa issza meg a levét. A visegrádi négyek elutasító magatartása a menekültáradattal és a probléma közös európai megoldásával szemben mindennek csak a szembetűnő vetülete.
