Ha teljesen hülyére vesszük a figurát, és ha Simicska Lajos be volt rúgva keddre virradóra Veszprémben, akkor kevés számunkra rokonszenves vonása közül ez a legemberibb. Nem tört, zúzott, nem verte fel a várost pálinkával a markában, hanem graffitiket festett. Sajátosan értelmezett építő szellemben telefirkálta néhány saját hirdetőoszlopát egyetlen kijelentő mondattal, amely a kormányfőt a G-nap óta ismert módon azonosítja a hímivarsejtek halmazával. Hirtelen éjszakai bolyongásával arra a 2015-ös februári napra emlékeztetett, amely óta sokan töprengenek, mit kezdjenek ezzel az emberrel.
Teljesen hülyére venni ezt a figurát azért is könnyelműség, mert Simicska Lajos nem a reggeli és az esti fogmosás közepette köpködi otthon Orbán Viktort, hanem erős gesztusokkal és nyilvánosan. Nem húzódott vissza, hanem a közéletben maradt, sőt nem csekély rafinériáját egyetlen párt szolgálatába állította. Beállt a Jobbik mögé. Minden jel szerint súlyos szerepe van abban, hogy a „radikális nemzeti” alakulat konszolidálni igyekszik magát, hogy Vona Gábor pártelnök megtagadja a szélsőséget, s középre húzva igyekszik megnyerni a nyugalomra vágyó polgárokat is. Sikerrel, hiszen még az őt a világból kitagadó ellenfelei is bólogatnak egy-egy Orbánt támadó parlamenti felszólalásán.
A Jobbik még messze van attól, hogy befogadott tagja legyen a teljes ellenzéknek. A többség nem tudja feledni rasszizmusát, antiszemitizmusát, s nem hajlandó még elmerengeni sem a kiskutyás Vona dobermann-mosolyán. De már komoly demokraták is felhívták a figyelmet, hogy a kiközösítés nem vált be, hogy legális parlamenti pártról beszélünk, s hogy ha az egészségügyi nemzeti minimumra vonatkozó indítvány után mást is aláír – a választójogi törvény megváltoztatásáról szólót nem jegyezte –, az bár nem biztosíték, de mégis alap, hogy számon kérhessék rajta a demokrácia szabályait.
Vonatkozik az óvatosság Simicska Lajosra is, akit Orbán-gyűlölete miatt nem kell szeretni, s még csak a sajtószabadság védelmezőjeként sem kell látni, mert óvja a Fidesztől a maga sajtóbirodalmát. Nem lehet neki elfelejteni: ő építette fel a Fidesz gazdasági hátországát, hogy a karikatúra-arisztokratákká lett hajdani ifjak kedvükre uralhassák az országot, csináljanak belőle háztájit négymillió zsellérrel, s akik attól sem rettentek vissza, hogy egykori szobatársukat kipenderítsék a nyájból, amikor számon merte kérni rajtuk a kommunista diktatúra restaurálását. Nem: az ellenségem ellensége nem a barátom, még a politikában sem, ami etika nélkül fekália. Simicska egy gazdag, még befolyásos ember, aki úgy forgolódik a damaszkuszi úton, hogy egyetlen irányba néz, s csak hajdani tejtestvérét látja, akinek politikai megsemmisítésére csupán az életét nem tette fel.
Akár részeg volt Simicska hétfő hajnalban, akár józan, nem tett jót az övéinek. Annyi azért feldereng bennünk, hogy firkáiban a jövő előlegét lássuk. A szamizdatban kormánynak szóló üzenetekkel telefirkált városokat, ahol már az oszlopok sem a sajátjaink. Most mindez valakinek a szomorú vége. Vagy valami még szomorúbbnak a kezdete.