Halkan surrog a hétköznap. Monoton, csendes, már-már simogató hang ez, ahogyan fiatal vagy idősebb kezek, férfi és női ujjak hozzáérnek egy-egy kelméhez, felveszik, maguk elé tartják, pontról-pontra vizslatják, hasukhoz, lábukhoz emelik, belebújnak, leveszik, visszadobják. Sajátos szimfónia ez: a ruhák susogását a padlón húzott zsák sikamlós surrogása köríti, szólamként olykor kiemelkedik a nejlonok zörgése, amikor be- vagy épp kikerül a zsákmány, mindezt pedig szolid dobpergésként a hatalmas faládába visszahullt, visszaejtett, visszadobott cipősarkak koppanása keretezi.
Jó hely, igazi demokrácia ez, mindenki ugyanazzal az eséllyel indul az örömért. Hétfőn reggel nyolckor dördül el a startpisztoly, olyankor „bontják a bálát”, s a belvárosi étkezde – híres futballbíróé volt egykoron – alagsorában kialakított egyterű placc pillantok alatt megtelik. A szűk ajtón egyszerre nyomul át a műkörmös, kifestett tini és a gyűrt arcú nyolcgyerekes cigány asszony, egy időben indul rohamra a gerincjavító talpakon edződött kisnyugdíjas és a közeli bankból átruccant, kosztümös díva. Végére maradnak a finnyás filoszok és a téesz-időkből átmentett bőrkalapot viselő vidéki nagypapák. Nem tanultak meg jól harcolni az elsőségért, de az átmeneti kudarcot sajátos filozófiával mentegetik: nem biztos, hogy az találja meg a legjobb darabokat, aki elsőként veti rá magát a ruhák tengerére.
Fillérekért vásárolhat elégedettséget mindenki. Van, aki stájer stílusú köténynek örül, másnak egy New York-i fotóval díszített takaró a boldogság. Akad, aki itt veszi meg népes családja összes cipőjét télire, de olyan is, aki zsákszámra dobálja a cuccot halomra: kimosva, kivasalva, kicsit felturbózva egy előkelőbb turkáló polcain virítanak majd.
A plafonról lelógatott hangszórókból a helyi rádió sugároz könnyed zenét. Beatlest dúdolgatnak a háziasszonyok, miközben a bála mélyén keresik a boldogságot, ismerős ritmusra vonaglik a fiatal lány, mikor maga köré tekeri a kockás stólát.
Ám egyszer csak sztentori hang szakítja félbe a meghitt sürgés-forgást. A hangszórókból öblös hang fenyeget a rémmel, a legbefolyásosabb milliárdossal, aki határokat bontana és illegális bevándorlókat tessékelne közénk. „Ez felháborító!” - zengi az amúgy mozielőzetesek reklámjaiból jól ismert „voice”.
De a turkáló népe nem háborodik. Fel se pillant, meg se rezdül. Talán a kamaszlány szája sarka rándul meg egy picit, inkább fitymálón, mint méltatlankodva, s a téeszkalapos nagyapa néz körbe óvatosan, kell-e társakat keresni egy összekacsintáshoz, ám a surrogás csendben folyik tovább. A kosztümös díva, mintha csak véletlenül tenné, kicsit közelebb rak egy márkás melegítőfelsőt a gyűrt arcú cigány asszonyhoz, s ő azonnal be is kanalazza a híres focista nevével jegyzett darabot a nejlonzsákba. Pár ismerős asszony teljes egyetértésben cserélgeti tovább a bébiruhákat, fiú vagy lányunokának megfelelő színekben, s lassan elveri éhét a viszonteladói csapat is.
Marad a monoton simogató hang, ahogy kelme a kelméhez ér, itt-ott zacskó zörren, a háttérben cipősarkak koppannak a faládákon, s alig hallhatóan olykor a pénztárgép is megcsörren.
