- Különleges programmal készült a Müpa-beli fellépésre. Bartók Concertója mellett Erkel Ünnepi nyitánya is felhangzik a Kiegyezés 150. évfordulóján.
- A Concertót körülbelül ötven esztendeje vezénylem. Nem túl gyakran, de egy-két évente előkerül. Ez a zenekar ráadásul nagyon jól ismeri a művet. Az Erkel Ünnepi-nyitány ellenben teljesen új volt a számunkra az ötlet, hogy a végén a Kék Duna keringő pedig színház a javából: itt fognak felhangozni a dallamai, a folyó fölött, amely összeköti Bécset és Budapestet. Szeretem ezt a programot.
- Nem ez az egyetlen különleges koncert, amit a magyaroknak vezényelt: az 1956-os forradalom alatt a magyar menekülteknek játszott egy osztrák menekülttáborban. Hogyan jött az ötlet?
- Tulajdonképpen ez volt életem első koncertje karmesterként. Valaki az iskolámban járt az egyik táborban, és szólt, hogy menjünk, zenéljünk az ott lakóknak. Összeverbuváltam hát egy egész zenekart a tanulókból, és elmentünk muzsikálni a menekülttábor központjába. Sokan a jelenlévők közül aznap lépték át a határt. Mindannyiunk számára nagyon megindító élmény volt. A koncert után odajött hozzánk egy pap és megáldott bennünket magyar nyelven. Ez az áldás velem volt az egész pályafutásom során.
- Azt meghiszem! Hogy viszonyul a hibákhoz?
- Nézze, mindannyian emberek vagyunk. Nyilván szakmai oldalon is elkövettem hibákat – de ezek mind emberiek voltak. Huszonöt évig álltam a Los Angeles-i Filharmonikusok élén. Kezdetben tapasztalatlan suhanc voltam, fogalmam sem volt arról, miként kell bánni az emberekkel. De beismertem a hibáimat. Remélem, az utánam következő generációk karmesterei majd elolvassák az emlékirataimban, mi mindent rontottam el, és tanulnak belőle.
- Zubin Mehta fiatal maestrók ezreinek példaképe. Ön kitől tanulta a legtöbbet?
- Az apámtól megtanultam az élet – nem csupán a zene! – határtalan szeretetét. Bécsi mesteremtől, a kiemelkedő intellektusú Hans Swarowskytól, akinek a baráti köre olyan lángelmékből állt, mint Schönberg, Webern vagy Richard Strauss pedig ezt a hivatást. Swarowsky roppant nyitott ember volt – és mindenét megnyitotta a tanítványai előtt. Sokat foglalkozott velem külön is.
- Mi a legfontosabb, amit az eszébe vésett ezekből az alkalmakból?
- Hogy tökéletesen hű legyek a partitúrához és a zeneszerzői szándékhoz. Amikor egy Haydn-szimfóniát vagy egy Mozart-operát elemzett, úgy éreztük magunkat, mintha ott ülne velünk a komponista is.
- Erre is akadt példa: önnek, ha jól tudom, kiváló volt a viszonya Sztravinszkijjal.
- Berlinben ismerkedtünk meg, ő pedig Los Angelesben lakott, amikor én a Filharmonikusok élére kerültem 1962-ben. Nem sokkal később New Yorkba költözött, de azért őrzök pár kellemes emléket róla. Amikor például Schönberg Variációk zenekarra című művét próbáltuk – amit azokban az időkben egyáltalán sehol nem játszottak – eljött a próbánkra.
- Mi volt a legmulatságosabb dolog, ami operaelőadás közben történt önnel?
- Az operaelőadások alatt állandóan történik valami. Különösen az énekesekkel. Ők egy külön állatfaj… Manapság pazar énekesekkel dolgozunk. Pályakezdő koromban azonban még sok volt közöttük a lelkes, ámde nem kevésbé profi. Hát persze, hogy hibáztak. Néha ugratjuk is egymást előadás közben, mondjuk, Plácido Domingóval vagy Bryn Terfellel. Amikor Scarpiát énekel, a próbákon néha nem férünk a bőrünkbe.
- Videót kellene forgatniuk az ilyesmiről!
- Na, persze… Most Falstaffot csináltunk a bécsi Staatsoperben Ambrogio Maestrivel. Micsoda művész! Elképesztő szabadsággal énekel. Csakhogy én azonnal alkalmazkodom! Kénytelen volt hát különféle cseleket kieszelni, hogy megtréfáljon. A zenészek remekül szórakoznak ezen, noha a közönség számára mindez észrevétlenül zajlik.
- Félt valaha a karmesteri dobogón?
- Nos, bizonyos kortárs műveket előadni meglehetősen félelmetes. Ha becsúszik egy-egy hiba, rettentő ideges tudok lenni. Alaphelyzetben viszont sohasem félek, végtelen bizalmam van a zenekaraimban. De az olyan extrém bonyolult művek, mint, mondjuk, Schönberg Mózes és Áron című operája, borzasztóan nehezek.
- És mi van, ha becsúszik a hiba?
- Profik vagyunk. Megoldjuk. Vagy megyünk tovább, és legközelebb nem követjük el ugyanazt.
- Létezik olyan mű, amit annyira megunt, netán megutált, hogy soha többé nem akarja vezényelni?
- Nagyon kötődöm minden egyes műhöz, amit valaha is vezényeltem, úgyhogy egyikről sem tudnék örökre lemondani. A Bartók-concertót például két év után vettem elő újra.
- Másként vezényli, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt?
- A Concerto rettenetesen függ a zenekartól. Rengeteg benne a szóló, így minden egyes Concerto-előadásnak saját egyénisége van. Rugalmasnak kell lennünk.. Ha a muzsikuson érzem, hogy gondol valamit a műről és meg is győz erről, akkor hagyom, hadd járja a saját útját.
- Szereti, amikor a zeneszerzők – sőt, a popzenészek – indiai motívumokat használnak a zenéjükben?
- Ó, abban ugyan nem sok indiai van. Legfeljebb valami orientális hatás. De nemrég adtuk elő Ravi Shankar szitárversenyét a lánya, a briliáns Anoushka Shankar szólójával. Na, az színtiszta India. Imádom.
- Zeneileg profitált valamit valaha abból, hogy Indiában született?
- Hogy profitáltam-e? Hát a fél életem vízumügyintézéssel telik!
