Magyarországon 300 ezer hektár alkalmas az öntözéses gazdálkodásra, de jelenleg alig 80 ezer hektáron alkalmazzák ezt a módszert. A rendszerváltás előtt még a jelenleg öntözött több mint a kétszeresén működtek öntözőberendezések. További tervek is születtek akkor, sőt, jelentős rendszerek kiépítésébe kezdtek, de a munkák nagy része végül félbemeradt.
A ’90-es évektől, a termelőszövetkezetek döntő többségének felszámolásával, a rengeteg kisgazdaság kialakulásával kiapadtak az anyagi forrásai a gazdáknak.
Igaz, pályázni jelenleg is lehet csepegtető, illetve a hagyományosabb csévélődobos berendezésekre, de az üzemeltetésre már nincs támogatás. Márpedig hektáronként átlagosan 1 millió forintos beruházást jelenthet egy öntözőrendszer kialakítása, ami eleve nagy anyagi terhet rak a gazdálkodó vállára. Figyelembe kell venni azt is, hogy nem csak a berendezések fenntartása, működtetése, de a víz is pénzbe kerül.
Pedig a globális felmelegedésre az egyik legérzékenyebben reagáló térség éppen a Kárpát-medence. Az elmúlt évek adatai azt bizonyítják, hogy egyre szeszélyesebb az évi csapadékeloszlás. Gyakoribbá váltak az aszályos időszakok, és egymást követik a ”monszun” esők. A szakemberek szerint az öntözés ugyan érdemben nem feltétlenül növeli a termésátlagokat, de nagymértékben hozzájárul a termelés biztonsághoz. Csakhogy nem minden növényi kultúránál éri meg például sokmilliós beruházással korszerű csepegtető öntözési rendszert kiépíteni. Ez elsősorban a gyümölcsösökben, fóliás zöldségtermesztésben, hajtatásban lehet megoldás. Szántóföldi növényeknél leginkább a mikroszórófejes, esőztető módszer az elterjedt, ami szintén nem olcsó mulatság, viszont sokkal hatékonyabb, mint a csévélődobos öntözés, mert közvetlenül a növényzethez közel juttatják ki a vizet. Bizonyos növényi kultúrák esetében, mint a csemegekukorica, a nagy nemzetközi cégek már kizárólag olyan gazdával kötnek szerződést, aki öntözi a területét.
Ha állami fenntartású felszíni vízbázisból emel ki esetenként vizet a gazda, akkor nem kell fizetnie, de ha szolgáltatásként a vízügyi igazgatóságtól , vagy magán vízszolgáltatótól rendeli meg az öntözéshez szükséges vizet, akkor neki kell állnia a számlát. Elsősorban attól függ a víz köbméterének ára, hány átemeléssel jut el a víz a gazdálkodó területére.
Nem segítette az öntözéses gazdálkodás terjedését, hogy 2010. után a kormány megszüntette a kötelező vízgazdálkodási társulási díjakat. Ezek a társulások gondoskodtak a belvíz elvezetésről, karbantartották az elvezető csatornákat. A nagyobb társulások öntözéssel és a rendszerek kivitelezésével is foglalkoztak. A vízügyi igazgatóságoknak sem gépparkja, sem embere nem volt arra, hogy például csatornákat ásson. A társulásokat a vízügyi igazgatóságokba integrálták, a vízügyet pedig a Belügyminisztériumhoz csapták. Ugyanezt egyszer már eljátszotta az ország az ’50-es években, amikor az akkor 130 éves társulásokat államosították, felszámolták, majd néhány évtized múlva mindet újra kellett szervezni, mert nem működött a rendszer – nyilatkozta a Népszavának egy neve elhallgatását kérő öntözési szakértő. Agrárágazati szereplők szerint a mostani törvényjavaslat sem szól másról, mint az öntözhető területeket megszerző kormányközeli új nagybirtokosok támogatásáról annak érdekében, hogy az érintettek könnyebben és olcsóbban juthassanak vízhez.
Mióta az öntözés (és általában a vízgazdálkodás) a rendszerváltáskor kiszabadult a pártállami kényszerek alól, szakmai konszenzus van arról, hogy a fenntartható jövő érdekében mi lenne a teendő: vízvisszatartás, víztakarékos öntözés, a két előbbi kombinációja révén az öntözhető területek arányának növelése, valamint a vízbázisok fokozott védelme. A 2010-es kormányváltás óta ennek pont az ellenkezője történik, az e héten a parlament elé kerülő törvényjavaslat pedig egy újabb jókora lépés a rossz irányba: miután korábban a kormánytöbbség megkönnyítette a felszín alatti vizek öntözéses célú felhasználását – a kútfúrás liberalizálásával –, ezúttal a felszíni vízkészletekkel folytatott rablógazdálkodásnak enged szabad utat.
Az országgyűlésnek benyújtott vízügyi salátatörvény a többszörösére emeli a vízkészletjárulék fizetése nélkül öntözésre (és halgazdálkodásra) felhasználható víz mennyiségét. A hatályos törvényszöveg szerint nem kell járulékot fizetni „vízhasználónként az évi 50 000 köbmétert, a halgazdálkodási és rizstermelési célú vízhasználat esetében vízhasználónként az évi 150 000 köbmétert meg nem haladó vízmennyiség után” - előbbit a nyolcszorosára (400 000 köbméterre), utóbbit a duplájára (300 000 köbméterre) növeli a javaslat.
Vagyis a lehulló csapadék és a folyóvizek visszatartása, illetve a felszín alatti készletek kímélése helyett – amit a jelenleg is érvényes vízgazdálkodási stratégia előír -, a felhasználók gyakorlatilag szabad kezet kapnak egy korlátozottan rendelkezésre álló közvagyon magáncélú felhasználásához. A politikai szándék érthető, hiszen a vízvisszatartás és a vízbázisvédelem jelentős beruházásokat – tárolók építését, kíméleti területek biztosítását, egyes mezgazdasági és ipari tevékenységek kompenzációval összekötött korlátozását – igényelne, a meglévő küszöbök eltörlése viszont látszólag nem kerül semmibe, szavazatszerző hatású is lehet, az állami földek irányított privatizációja nyomán pedig az ingyen adott ajándék nagyrészt a pártközeli holdudvarhoz kerül. A valóságban azonban a felelőtlen intézkedésnek már rövid távon is gyászos következményei lehetnek. A vízkészletjárulék nem csak arra szolgált, hogy akinek magánprofitja keletkezik a közjavak használatából, az a közös kasszába is fizessen valamit – fontos elosztási szerepe is volt, és a takarékos vízgazdálkodásra is ösztönzött. Ha például a Tiszából mindenki öntözne, aki fizikailag meg tudja oldani, akkor nyári időszakban nagyobb lenne a vízigény a folyóban lévő vízmennyiségnél – amennyiben a víz ingyenessé válik, semmi akadálya nem lesz, hogy a Tiszát és néhány másik folyónkat illetve öntözőcsatornákat akár az ökológiai katasztrófa szintjéig „túlhasznosítsák”. Mindezt úgy, hogy lenne alternatíva: a közelmúltban egy kutatás több mint 30 olyan természetes medencét azonosított a Tisza mentén, amelyet minimális beavatkozással alkalmassá lehetne tenni a vízvisszatartó gazdálkodásra. - Hargitai Miklós
Szomjazó gyümölcsösök
Öntözés nélkül ma már nem is érdemes piaci méretekben gyümölcstermesztésbe vágni. Ehhez azonban átlátható vízjogi szabályozásra és megfizethető szolgáltatásra is szükség lenne – véli Ledó Ferenc, a Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet elnöke.
- Mekkora területet öntöznek jelenleg?
- Nagyjából 75-80 ezer hektáron termesztenek zöldséget, és nagyságrendileg ugyanekkora a gyümölcsösök területe is. A zöldségtermelő területek mintegy 70, a gyümölcsösöknek viszont alig 25 százalékát öntözik.
- Kinek lenne előnyös a jogszabályváltozás?
- A parlament előtt lévő törvénytervezet szövegezése az ingyenes vízkvóta javaslat alapján az 1-2 hektár közötti törpegazdaságoknak adna lehetőséget a díjmentes vízkiemeléshez. Ahhoz azonban, hogy egy gyümölcsültetvény eltartson egy családot, fajtól függően 6-10 hektárra van szükség.
- Milyen könnyítésekre gondol?
- A szakma tisztában van azzal, hogy milyen kultúrák esetében mekkora az a terület, ahol meg kellene szüntetni az engedélykötelezettséget. A nagy, piacra termelő gazdaságok esetében pedig meg kellene könnyíteni a vízjogi engedélyhez jutást. Jelenleg nagyon bonyolult az engedély beszerzése, Az eljárás eltarthat 1,5-2 évig is. Az sem használt az ügynek, hogy a vízgazdálkodást a Belügyminisztériumhoz csatolták.
- Mi a szakma véleménye?
- Még most is folyik a vita a díjmentesen fölhasználható vízmennyiség-kvótáról. Az sem dőlt el, kinek kell engedélyt kérni - és kinek nem - a vízfelhasználáshoz. Állami feladat a víztározók létesítése, de a vizet a gazdákhoz eljuttató csatornarendszert sem képesek a termelők kialakítani. Ez azonban legalább 6-8 éves program, nem lehet egyik évről a másikra megvalósítani. A földeken a leágazásoknál mérőberendezésekkel lehetne ellenőrizni, hogy ki mennyi vizet vételez, és akkor a gazda is tudná, hogy a kvótán felül mekkora a felhasználás, ami után már fizetnie kell.
- Honnan lehetne kinyerni az öntözéshez szükséges vizet?
A felszíni vízkészlet mellett a részben már elkészült víztározók adhatnák a biztonságos utánpótlást. Ezek drága beruházások, de egyszeri kiadást jelentenek. A felszín alatti kiemelés bonyolultabb, hiszen óvni kell az ivóvízbázisokat. A zöldség- és gyümölcstermesztésre alkalmas területek kétharmadát lehetne víztározókból ellátni öntözővízzel. Nagyjából 20 százalék esetében pedig felszín alatti vízbázisból lehetne kinyerni a szükséges vizet. - B.T.