Ifj. Vidnyánszky Attila, mint Hamlet, teniszlabdákat dobál dühösen mindenfelé és nem mellesleg mindenkit célba véve. Fel van háborodva, úgy látszik neki ez jutott. Átcseszték, hülyének nézték, pedig akkor ezt még nem is tudja. Csak érzi, hogy baj van. Érzi, hogy elveszett az igazság, valami megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Mondhatnánk súlyos határátlépés. Miután meghalt az apja, nagybátyja rögtön elvette anyját, és épp esküvői lakodalmat ülnek, pedig apja teteme még ki sem hűlt. Az új pár és kísérete nótázik vidáman, ropja a táncot, hiszen megteheti, övé a hatalom, azt csinál, amit akar. Ismerjük jól a történetet, sőt ha nem is éppen ilyenekkel, de az életünk tele van hasonló határátlépésekkel. Olyan sztorikkal, amelyeknek nem szabadna bekövetkezniük. És ha mégis, akkor mi van? Nagyjából semmi. Erről szól talán leginkább a Vígszínház Hamletje Eszenyi Enikő rendezésében.
Forgách András újrafordította Shakespeare művét, ami szinte hihetetlen, a Vígszínház 122 éves történetében most először tűzték műsorra. Az új színpadi változatot pedig Vörös Róberttel együtt jegyzik, noha felhasználnak korábbi fordításrészleteket is, de sikerül egy mai, rendkívül hatásos, mozgásban lévő, dinamikus szöveggel előállniuk. Ez az előadás egyik fő nyeresége, hogy lehet a dialógusukhoz, monológokhoz viszonyulni, megérint minket, közel érezzük magunkhoz őket. És ez szerencsére igaz az egész produkcióra is. Antal Csaba monumentális, kiismerhetetlen fémszerkezete rengeteg titkot rejt. Tele van meglepetéssel, lehet alatta, fölötte, benne játszani, emelkedik, süllyed, lehet rá vetíteni. Szinte mindent tud és nagyon látványos. Hamlet és társai be is játsszák rendesen.
Beszéljünk Ifj Vidnyánszky Attiláról! Eszenyi óriási terhet rakott rá. Marton László és Hegedűs D. Géza színészosztályába járt, tehát szinte hazaérkezett a Vígbe. És tényleg, úgy tesz, mintha évtizedek óta ismerné a színpad és a különböző terek minden zugát. Amit mozgásban és akrobatikában nyújt, az messze több, mint figyelemre méltó. Emellett pedig kíváncsi, belelép mindenbe amit elé hoz a sors. Egyedül is képes izgalmas lenni a hatalmas térben. Egyébként a rendezés többször megszólítja a közönséget. Sokszor megvilágítják a nézőteret. Részesei lehetünk mi is a drámának, és azok is leszünk.
Több csúcspontja is van az előadásnak, például amikor Hajduk Károly színészkirályként, egyszersmind egyszemélyes társulatként elmondja József Attila Levegőt! című versét. Ekkor valóban szinte megáll a levegő a Vígszínházban! Nehezen felejthető Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera sírásó jelenete, vagy a Gertrudot játszó Börcsök Enikő vizes birkózása fiával. Hegedűs D. Géza Claudiusként szintén a vízben, önmagát korbácsolva vezekelni próbál a bűneiért. Fesztbaum Béla pedig Poloniusként, a titkosszolgálatokat is a kezében tartó államtitkárként, pókerarccal araszol a vesztébe.
Hiába mondatják velünk többször is, hogy „ Az álom szívedet ringassa el, ringassa el, / Mi ne bántsuk egymást soha semmivel,” el is mondjuk ahogy kell, de hinni ebben már sajnos, úgy látszik soha nem tudunk. Elvették tőlünk ennek a hitét.
