Szeretek kimenni a piacra, megnyugtat. Tudom, hogy ha a jászszentandrási házaspár standjához megyek, édes répát kapok, nem olyat, ami a vegyszertől szinte savanyú. Látom, ahogy a szentistváni ember – aki nullától kilencvenkilenc évesig minden hölgyet „fiatalasszonynak” szólít - a metszőollója hegyével még lecsippentgeti az elszáradt kacsrészeket a gazdag aromájú otellóról, s elmondja, hogy késő este, kislámpával a fején szüretelte a hajnalban kihozott árut. Csak pár fej fokhagymát és négy-öt darab, készre sütött, halványsárga bélű sütőtököt pakol ki asztalára az idős mezőkövesdi néni, de biztos, hogy a kicsi gerezdek százszor aromásabbak kínai tucattársuknál, s a mézédes tökcsemege is lazán kenterbe veri a nemzetközi mezőnyt.
Hazaérve épp a szihalmi tejestől vett túrót pakoltam ki, amikor csengettek. Egy fekete ruhás férfi és egy fekete ruhás nő állt a kapuban, azt mondták, a Főkétüsztől jöttek. Majdnem visszaválaszoltam nekik, hogy „Müszi” esetleg „Sztaki”, de aztán mégse. Közölték, hogy a kéményt jöttek ellenőrizni, s mivel a ház nemcsak lakóhely, hanem egy pici betéti társaság „székhelye” egyben, pénzt kell fizetni a szolgáltatásért, nem is keveset.
Nem lakom nagy településen, de hosszú listájukon láttam, hogy bizony az én kis falum maga a vállalkozók paradicsoma. Cége van a fodrásznak, a tehenesnek, a kárpitosnak, az asztalosnak, a burkolónak, a vízvezetékszerelőnek, a szabónak, de még az alsós tanítónéninek is, akik nyaranta táborozni viszi a gyerekeket. Pártunk és kormányunk ismét „ügyesbe” lavírozta az ő népét, amikor tavaly nyáron hurrá-kommunikációval eltörölte a magánszemélyek kötelező kéményseprési díját, ám egyben előírta, hogy minden olyan ház után fizetni kell, ahová céget vagy telephelyet jelentettek be. Mindegy, hogy fő- vagy mellékállású vállalkozásét, sőt az is mindegy, hogy alvó, netán szüneteltetett cégről van szó, a seprésért fizetni kell, punktum. Két kémény esetén harminchárom ezer forintot. Kibújni nem lehet, jönnek, ellenőriznek, s aki nem sepertet, azt jól meg is bírságolják.
A fekete ruhás azzal vigasztalt, hogy ő legalább tényleg belenézett a kéménybe, s mindenféle műszerrel megmérte. Bólogatott persze, amikor azt fejtegetettem, hogy vajon mást mutatnának-e a kijelzők, s másként eregetné-e a füstöt a kéménybelső, ha csak a nyugdíjas anyám élne itt, cégtelenül. S hogy ha a kormány így, akkor mi meg amúgy: a szomszédos üres telekre majd jól átjelentjük a telephelyet, s keressék ott a kéményeket, ha nagyon akarják. Megérti ő a haragot, mondta erre előzékenyen, hisz más helyütt a feldühödött lakók még a kapuajtót is rájuk csapták, kávét sem kaptak tejszínnel meg mandulás-fajhéjas sütivel, mint itt, de hát a törvény, az törvény.
Másnap csengetett a postás, s azt kérdezte, voltak-e nálunk a kéményseprők, s jól „lehúztak-e” minket is, ahogy a faluban még oly sok embert. Majd odaadott egy szórólapot, aznap reggel jött, mindenkinek, névre szólóan. A Főkétüsz (Fővárosi Kéményseprőipari Kft.) arról értesített, hogy október 31-ig ötven százalékos kedvezménnyel ellenőrzik a „vállalkozói” kéményeket.
Ne kormoljunk tovább: tényleg nagyon hülye országban élünk.
