Lukács György nem volt egy hüüüülyeeee! - süvöltötte az ELTE BTK nagyelőadójában félig alvó bölcsésztanoncoknak Szerdahelyi István. Az azt megelőző - halk - mondatot senki sem hallotta, sőt az elnyújtott magánhangzók miatt Lukács nevében sem lehettünk egészen biztosak, a nyolcvanas évek végén már nem volt szokás a marxista filozófust emlegetni. Szerdahelyit nem érdekelték a szokások. Bármikor – akár vizsgáztatás közben is - elővette a gyomorsav-lekötőjét, belekortyolt, majd magyarázat nélkül megbuktatta az éppen ott ülőt. Utóvizsgázott nála a ma európai hírű fordító, a sikeres könyvkiadó, a televíziós személyiséggé vált színész és a népszerű tanársegéd egyaránt. Pedig mindenki felkészült, hozzá senki nem ment tanulás nélkül. Nyilván most is vannak ilyen tanárok. A Közszolgálati Egyetemen például.
Akik a kor ideológiájának megfelelő nézeteket vallanak, az ebből következő vonalas ízlésükkel és a hatalmi pozíciójukkal károkat okoznak, mégis sokat lehet tőlük (náluk) tanulni, és emlékezni is fognak rájuk 10-20 év múlva. Király István rendszerváltásig írt naplói, a nemrég nyilvánosságra hozott Aczél György-portréfilm és Szerdahelyi István halála egyaránt jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk az előző és a mostani rendszeren, az irányzatos kultúrpolitikán és az oktatás központosításán, de főképpen önmagunkon. Szerdahelyi megkérdőjelezhetetlen lexikai tudása, impulzív előadói stílusa és rendszerező munkái sokat formáltak a mostani középgenerációs humánértelmiség kultúrafogalmán. Azzal is, amit átadott a tanítványainak és azzal is, amit elhallgatott vagy semmibe vett. A rendszerváltás előtt a Kritika főszerkesztőjeként és egyetemi tanárként egyaránt meg tudta határozni a szépirodalmi művek hivatalos fogadtatását, ám közben a Szepes Erikával írt Verstana páratlan a hazai tudományos életben. Személyében a szocialista rendszer máig ható alakítóinak egyike távozott.
