Az ellenzék állapota újra és újra elfeledteti velünk, hogy a Fidesz nem élvezi a többség támogatását. 2014-ben a választóknak nem egészen 45 százaléka akarta, több mint 55 százaléka ellenezte, hogy újra Orbán Viktor legyen a miniszterelnök. A Fidesz által ügyesen átírt választási törvény ebből dobta ki a kétharmados parlamenti túlsúlyt. A helyzet most is ugyanaz, a kérdés "csak" az, hogy a Fidesz által saját javára átírt törvények mellett hogyan lehet érvényesíteni a népakaratot.
A friss közvélemény kutatás szerint a megkérdezettek kétharmada helyesli a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Botka László által hat másik pártnak tett szövetségi ajánlatot. Azt, hogy három harmadra bontsák a közös választási listát, és a hét párt mind a három harmadban ugyanazon arányok szerint kapjon helyeket: az MSZP a felét, a többin pedig a kisebbek osztozzanak a népszerűség arányában. Nyilvánvaló, hogy az első harmadban lévők szinte biztosan parlamenti képviselők lennének, a második harmadból néhányan, az utolsóból senki. Nem is ezzel van baj, hanem azzal, hogy a pártoknak fel kellene adniuk önállóságuk egy részét: közösen kampányolni, közös egyéni jelölteket találni, egyeztetni a programjaikat, és ami a legnehezebb, vezetőik egy részének le kellene mondania egyéni ambícióiról. Ez igazságtalanság, hiszen minden "rendes" politikusnak megvan a saját arca, múltja, programja és önbecsülése, mint ahogyan a pártok sem véletlenül olyanok, amilyenek: más és más csoportokat képviselnek, azok eltérő - bár esetünkben nem olyan nagyon eltérő - érdekeivel és értékrendjével.
De az igazságtalanságot nem Botka László vagy az MSZP idézte elő. A szövetségi kényszert a Fidesz hozta létre, pont arra számítva, hogy ezzel megakadályozza az egységes ellenzéki fellépést. A felelősség és a dilemma most minden ellenzéki politikusé. Megpróbál hozzájárulni a Fidesz-kormány leváltásához vagy kitart saját partikuláris részérdeke mellett és elfogadja, hogy újra parlamenti többséget, akár kétharmados többséget szerezzen egy olyan politikai erő, amely a választói többség szerint pedig romlásba viszi az országot.
Az ellenzéki politikusok többsége egyelőre pont úgy viselkedik, ahogyan arra a választási törvényt átírók számítottak. Megtalálják a magyarázatot arra, miért nem hajlandóak összefogni egymással. Még az is lehet, hogy külön-külön mindegyiknek igaza van, legalábbis van igaza is. De a választót ez nem nagyon érdekli. A választó azt akarja, hogy a pártok az ő igazát képviseljék, ne a sajátjukat. A választók többsége egységes ellenzéki listát akar, élén erős vezetőt, akiről elhiszi, hogy le tudja győzni a kétségtelenül karizmatikus és mostanra nagyon dörzsöltté vált Orbán Viktort. Az ellenzéki politikusok mindenképpen nagyot kockáztatnak. Ha elfogadják Botka ajánlatát, beszűkül, egy időre esetleg meg is szűnik számukra az önálló politizálás lehetősége. Ha elutasítják, azzal nemcsak Botkát és az MSZP-t ítélik vereségre, de magukat és választóikat is. Utóbbiak pedig le fogják rajtuk verni a saját csalódottságukat. Akárhogy nézzük, ez az utolsó választás ezekkel a pártokkal.
