Az oktatás, az egészségügy dúskál a a forrásokban, a szociális háló befoltozva, a magyar gazdaság a miniszterelnök szíves közlése szerint az uniós és egyéb külső támogatások nélkül is dübörög, a magyar versenyképesség- és nemzeti boldogság-index csúcsokat dönt, míg a korrupció végleg eltűnt a hazai gazdasági és társadalmi életből. Mi maradt még hátra?
Igen, valóban már csak egy dolgot hiányolnak a magyar emberek: a megyék átnevezését. Csongrádot Csongrád-Csanáddá, Nógrádot Nógrád-Honttá - Pestet Pest-Pilis-Solt-Kiskunná meg csak azért nem, mert az ottaniak még időben jelezték, ebből a körből kimaradnának.
A nemzeti elhülyülés rendszere (NER) kormányának a választások előtt ez lenne az egyik alapvetése, Lázár János főminiszter, mielőtt lelépne a kormánytól, pedig ezt az emlékművet akarja hagyni önmagáról az utókornak. Indoklásul elővezetett magyarázatából persze nem hiányzott egy kis trianonozás, meg a megcsonkított ország mellett a csonka társadalom. Hozzátette, hogy a földrajzi nevek a magyar nyelv és történelem számos emlékét őrizték meg, és a történetileg kialakult, a helyi lakosság által is széles körben ismert és elfogadott kulturális örökség részei. (A Pest megyeieket erről nyilván nem értesítették.) A megyék neve 2020. június 4-től, vagyis a trianoni békeszerződés 100-ik évfordulójától változna meg.
Nem is kell hát a szöveg mögé pillantani, hogy már megint a ’45 előtti világ visszacsempészését láthassuk. Igaz, meglehetősen slendriánul: ha Nógrád megkapja a régi Nógrád-Hont nevet, miért nem csapják le Csongrádot Csanádról vagy Szabolcsot és Ungot Szatmárról és Ugocsáról? Az lenne csak a változás! Ehhez hasonló megyekeresztelő mánia legutóbb a Rákosi korszakban tört ki.
Nagy kérdés, hogy az emberek tényleg már csak a múltidéző megyenevekre szeretnék-e költeni a közpénzt. A választ 2018-ban kaphatjuk meg.
