Valószínűleg az agyamra ment a politika, mert a hétvégén Orbán Viktorral és Kósa Lajossal álmodtam. Kissé meglepődtem. Arról győzködtem őket, hogy ők ketten nem csak kirabolták az országot, de közben belepiszkáltak a magyar társadalom szerkezetébe, mire az csikorogni kezdett. Erre föl mindketten sírva fakadtak, és álmomban elnézést kértek tőlem az elmúlt tizenegy évért, vagyis a 2006 őszén általuk kitalált, de spontánnak hazudott zavargások óta eltelt esztendőkért.
Mondom, valami nincs rendben velem, elvégre normális országban normális állampolgár nem álmodik a hazája miniszterelnökével és annak haverjával – de mire végigírtam ezt a mondatot, rájöttem, hogy nekem nincs is összehasonlítási alapom, születésem óta Magyarorságon élek: honnét is tudhatnám, hogy miképpen működik egy normális ország normális állampolgárának a tudatalattija? Ráadásul az említett két emberrel évek óta nem beszéltem, semmi sem indokolja, hogy velük álmodjak, hiszen a médiából is csak kevés jut el hozzám belőlük: tévét nem nézek, mert nincs, a rádiócsatornák közül kizárólag Bartókot és France Infót hallgatok, a lapokból pedig főként a kulturális és irodalmi hírek érdekelnek, más nemigen.
Orbán Viktorral utoljára 2006 tavaszán váltottam pár mondatot, amikor a Fideszben egy szegény, szerencsétlen kezdő kerülhetett a sajtóirodába, aki nem tudhatta még, hogy a párt vezére, agya és ökle a Népszabadságnak nem ad interjút. A Fidesz-központ sajtóirodájának újdondásza leszervezte hát, hogy Orbán Viktor interjút ad nekem valamelyik kampányesemény után. Oda is mentem Orbánhoz, mondtam neki, hogy a Népszabadságtól jöttem az interjú dolgában, mire odavetette nekem foghegyről, hogy ő nem ad nekem interjút. Kérdeztem, hogy miért nem, hiszen le lett beszélve. Visszakérdezett, hogy hol lett lebeszélve? Azt válaszoltam neki, hogy a Fidesz-központban. Mire büszkén rávágta, hogy "nekem a Fideszben nincsen főnököm", és elfordult, nem is köszönt. Néztem utána bambán, mert nem értettem, hogy miképpen is jön ide ez a főnökösdi. Hiszen nem kérdeztem én, hogy neki van-e a Fideszben főnöke, ráadásul minek is kérdeztem volna, úgyis tudtam, hogy ő ott az atyaúristen negyedszázada. Azt viszont egészen addig nem gondoltam, hogy neki mennyire fontos ezt deklarálni egy vadidegen újságíró előtt. S ilyen büszkén. Hogy bezzeg neki nincs főnöke. Érdekes, tán ez motiválja ezt az embert, gondoltam aztán, hogy minden egyes helyzetben ő lehessen a főnök. Tán ezért fontos neki ez a szédült külpolitikai hepciáskodás, hogy ő deklarálhassa, hogy neki nem csak a Fideszben, nem csak Magyarországon, de Európában sincsen feljebbvalója. Mintha ez bárkinek fontos volna őrajta kívül.
Kósa Lajossal sem beszéltem évek óta, ha jól emlékszem, utoljára tán 2014-ben, Debrecenben, ahol ő éppen úgy az atyaúristen szerepébe bújt, mint Orbán a Fideszben. Nem tudom már, mit mondott, csak annyi maradt meg bennem, hogy azt feszegette: mit kérdezősködöm én, mikor csak szolga vagyok, s pártérdekeket szolgálok. Lajos király nem volt vicces, de nevettem aztán rajta mégis, mert az vágódott az eszembe, hogy a Fidesz vezérkarában ez a főnök-szolga viszony biztosan régi-régi személyes sértettségek becsípődése lehet. Úgy tűnik, mintha a Fidesz veterán vezérkari főnökei másként nem is volnának képesek az emberek közötti viszonyokat defíniálni, csak a fölé- és alárendelések állandósítani kívánt keretei között, s talán ez lehet az oka annak is, hogy ezeknek a politikusoknak a viselkedése interperszonális helyzetekben komoly, már-már patologikusan súlyos alkalmazkodási zökkenőket mutat – figyelem, ezt a tünetegyüttest egyszerűbben is le tudnám írni, csak azért voltam ilyen választékos, hogy a Fidesz által fizetett trollok ne értsék.
Azt viszont érteni fogják, hogy én a hétvégén tényleg Orbán Viktorral és Kósa Lajossal álmodtam. Furcsa volt. Álmomban egy kampányrendezvény előtt mentem oda hozzájuk, közöltem velük, hogy ők ketten nem csak kirabolták az országot, de közben belepiszkáltak a magyar társadalom szerkezetébe, amivel súlyos működési zavarokat okoztak nekünk, mire mindketten elsírták magukat. Nem akartam hinni a fülemnek, és nem akartam hinni a szememnek. Orbán Viktor úgy zokogott, mint egy gyerek, és Kósa Lajos sírástól rázkódó vállára borult. Úgy álltak ők ketten a kampányrendezvényre gyülekező, szájtátva bámuló emberek előtt, mint általános iskolás kisdiákok, akiket a biztonsági őr, egy szigorú, bajuszos bácsi éppen rajtakapott, hogy a boltban el akartak csórni egy mogyorós csokit. Azt ismételgették, hogy nem ezt akarták, nem így akarták. S hogy bocsássunk meg nekik, mert ők igazából nem tolvajok, nem is cégéres politikai gazemberek, pláne nem egy állami bűnbanda főnökei, akiknek egy egész kontinens tartja őket, hanem ők szegény, szerencsétlen, megtévesztett emberek. Majdnem megsajnáltam őket, de szerencsére fölébredtem, és rögvest meg is fogadtam, hogy a börtönbe, a beszélőre majd viszek nekik csokit. Még mogyorósat is. De megbocsátani? Azt nem fogok.
