Hirsch Jenőt ez kötötte össze a világgal. Mármint Kőbányát a Horváth Mihály térrel (oda járt gimnáziumba), majd pedig az Astoriával (onnét pedig az egyetemre rohant végig a Kossuth Lajos utcán). Mi több, annak előtte a Vörösmarty-téren, pont a Gerbeaud előtt volt a másik végállomása, amibe manapság még belegondolni is illetlenség. A Pataki téri kerületi tanácstól (és a templomtól) egészen a Váci utcáig egy lendülettel eljuthatott a külvárosi ember és láthatott ott sok csodát.
Hősünket azonban sem a seftesek, sem az Anna presszó kurvái, de még a Gerbeaud tortái sem izgatták soha – különben sem engedhette volna meg magának ezt a luxust.
A nagy csoda maga a busz volt. Kamaszként sok időt töltött rajta, ülőhely sose akadt, de még ha akadt volna, akkor sem vette volna igénybe valamiféle, a maga számára is érthetetlen büszkeségből. Meg kinek lett volna szüksége az olyasfajta incidensre, amelynek élő szem- és fültanúja lett? (Később, évtizedek múltán viccként olvasta vissza valahol, ám korántsem volt az, főleg, hogy szeme előtt történt.) Mármint, hogy egy kőbányai srác, ki tudja minő sugallatra, épp felemelkedett (volna) a helyéről, hogy átadja egy belvárosi kikent-kifent idős dámának, mire az hetykén odavetette: „Előmelegített helyre nem ülök!” Ami ezután történt, az örökre emlékezetes marad Hirsch számára. A gyors reagálás, a pengés spontaneitás tudniillik, ahogyan az ifjú ember azonnal, egy pillanat hezitálás nélkül visszatüzelt: „Nos, akkor üljön a jegesmedve jéghideg farkára!”
Persze, nem ez volt az egyetlen eset, amely miatt nem volt unalmas az állandó buszozás. Jenő sosem olvasott, a zötykölődésben amúgy is bajos lett volna, viszont állandóan megfigyelte utastársait. Elképzelte - ahogy fogták a kallantyút, vagy ahogy jegyet váltottak, vagy egyszerűen csak ők is zötykölődtek -, hogy kifélék, mifélék lehetnek. Az odadörgölőzőről nem volt nehéz ezt megállapítani, de például a hölgyek erre a legkülönbözőbb módon reagáltak. Volt, aki egyszerűen csak odébb állt, mintha mi sem történt volna, volt, aki szégyenlősen arrébb húzódott, volt, aki hangosan méltatlankodott. Ez utóbbi típus sosem jött ki jól a dologból, ugyanis ilyenkor még az elkövetőnek állt feljebb és végül a nagyobb ribilliót elkerülendő, a szenvedő félnek kellett a következő állomáson leszállnia. Az viszont csak egyszer történt meg, hogy a gyengébbik nem egy karakán képviselője se szó, se beszéd, hirtelen szembefordult és két ujjával erőteljes csapást mért a tolakodó testrészre. Egy szisszenés se hallatszott. De ezen kivételes esetben a 9-es szatírja ugrott le szélvész-gyorsan a buszról.
Nem ezekért az élményekért buszozott lelkesen. Még csak azért sem, mert így félóra alatt egy úri világba csöppent. (Nyócker volt az bizony még/már akkor is, hogy mást ne mondjunk, a Rákóczi téri lányok olykor-olykor majd' az iskoláig merészkedtek.) Embereket figyelt, életutakat képzelt hozzá és embertársainkat figyelni jó, szórakoztató, tanulságos dolog. Soha szóba nem elegyedett egyikükkel sem. Szótlan fiúcska volt, aki a képzeletét többre tartotta a törékeny és oly gyakran illúziótlan igazságnál.
Évekkel később, a metrón már egészen más világba csöppent. A zemberek ott már inkább magukba roskadtak, többet olvastak és mintha más kaszthoz tartoztak volna. A 9-es busz azonban sokáig őrizte plebejus egyszerűségét és szociális egyenlőségét. Nincs emlékképe a reggeli kialvatlanságról, fásultságról, az utasok mentek a dolgukra: ki iskolába, ki munkába. Reménnyel az arcukon: ez a nap is hozhat valami újat, valami jót, amiért érdemes volt felkelni. Kőbányáról el, a belvárosba be – ez már önmagában is optimizmussal tölthette el őket, ami meg is látszott rajtuk.
Aztán Hirsch Jenő hosszú évekig nem buszozott. Jött helyette a trolizás és villamosozás, a Lipót- és Újlipótvárosban. Az idő telt, a közönség megváltozott, de errefelé annak előtte is valahogy más volt. Ezt már nem mustrálta úgy – elvolt magával foglalva, amint utastársai is mind. Jobb öltözetben, jobban magukba mélyedve - viszont ekkortájt jött divatba az ülések felszaggatása is. Kopaszok kezdtek inzultálni idősebb vagy másságukkal kitűnő embereket, villamosvezető csukott rá ajtót idős nénikre.
Hirsch Jenő nagy szerencséjére eztán már kocsival járt, amit – kopogjuk le - egyszer sem loptak el, törtek fel, vagy karcoltak végig csupa jóindulatból. Legfeljebb a pirosnál mosták le, ha akarta, ha nem a szélvédőjét és kértek alamizsnát a hajléktalanok. Ezt azért még valahogy ki lehetett bírni.
A 9-es buszon azóta sem utazott. Pedig ma már egészen Óbudáig eljuthatna vele. Jó hír ez a kőbányaiaknak. Ha mást nem, legalább a Váci utcai rezervátumot elkerülhetik.
