Állunk a tükör előtt sorban, mi meg a komplexusaink. Nyitva az ablak, odakint már hűvös ősz van, bent azonban fülledt, sampon- és parfümillatú a levegő. Szinte vágni lehet a gőzt. A jógaterem fala padlótól plafonig tükör, ott mégis más. Óra közben – negyven fok, másfél óra minimális szünetekkel – az ember csakis olyasmikre képes koncentrálni, hogy lehetőleg ne törje ki tőből a saját lábát a sasállásnál, továbbá ha egy mód van rá, ne vágódjon el íjtartás közben, mint egy darab fa. Az óra második felére szinte megkedveli a testét, amiért az a legnagyobb marhaságokat is képes végrehajtani érte. Szinte.
Odakint, az öltözőben azonban kíméletlenül az arcunkba tolul az önbecsülésünk. Állunk a tükör előtt, a hajszárítóra várva, és viaskodunk a komplexusainkkal. Fehérneműben toporgunk, felöltözni nem tudunk még, mert szinte látni, amint a bőrünk párolog. A percek nyúlósak, mintha kimerevítve látnánk saját magunkat: de hülyén nézek ki vizes hajjal, te jó ég, megint híztam, borzasztóan karikásak a szemeim, na, ez a melltartó is lötyög rajtam.
És ekkor megjelenik ő. Leginkább úgy, mintha valóban jelenése volna: a színpadon. Akár egy primadonna a századelőről, akinek a vérében van a primadonnaság, nem valamiféle tanult reflex, hanem a lehető legtermészetesebb minősége. Semmi megjátszás, egyszerűen csak nem lehet másra figyelni, mint őrá. Ránézésre kétszer annyit nyomhat, mint bárki más a sorban. Teljesen meztelen, hófehér bőre csupa szeplő. Mosolyogva megy a tükör elé, ami már önmagában is gyanús. Én ilyenkor általában örülök, ha eljutok a zuhanyig, és a fejekből ítélve ezzel nem vagyok egyedül.
Úgy fogja meg a hajszárítót, hogy egy pillanatra hajszárító akarok lenni. Bekapcsolja és az arcára fúj egy kicsit, behunyja a szemét, mintha a tengerparton szaladna naplementekor, vörös haját borzolja a szél. Sietünk mindannyian, nincs idő efféle úri huncutságokra, de az öltözőben most egy pillanatra megáll az idő, és megbabonázva hagyjuk, hogy elborítson bennünket a sós tengerillat. Ki ez? – érzem a kérdést mocorogni közöttünk. Akár egy García Márquez-hősnő: talán nem is valóságos.
Mert egyenesen magára néz a tükörben. Nem úgy, mint mi, hogy közben egy kicsit mindig körbe is, mintha legalábbis volna esélyünk megpillantani magunkat kívülről, mások szemével, és megnyugodni, hogy nem is festünk olyan szánalmasan, amilyennek érezzük magunkat. Nem, ő egyenesen és kizárólag magát nézni, mintha a saját testrészeivel beszélgetne meghitt barátságban. Láthatóan tudomása van a narancsbőréről, a lógó melleiről, a két vörös, burjánzó szőrpamacsról a hóna alatt és hájról is. De úgy túr a hajába, úgy áll egyik lábáról a másikra szárítás közben, mintha ezzel a furcsa koreográfiával ünnepelné az életet, az emberi testet. Helyettünk is.
Jöhetsz, fordul meg mosolyogva, és a hajszárító felé int. Állunk bambán, nem akarjuk, hogy végezzen. Tanulni akarunk tőle. Ő akarunk lenni mindannyian. Közben felszabadul a másik hajszárító is, ketten odalépünk a tükörhöz, és próbáljuk a nézést. Amivel magát nézte. Nem megy.
