Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 2015. évi adatai azt mutatják, hogy a környező országokhoz képest a központi igazgatás mérete és súlya továbbra is igen jelentős Magyarországon. Drága és túlduzzasztott apparátust kell eltartanunk, ami szinte elviselhetetlen teherként nehezedik gazdaságunkra. A bérarányos centrális jövedelem-elvonás mértéke (48,6 százalékos az adóék nálunk) rendkívül magas, ennek átlagos értéke az OECD országokban 36 százalék. A magyar mérőszám – a belga és német után - a harmadik legmagasabb az OECD tagok közül, amire bizony nem lehetünk büszkék. Hazánkban az összes alkalmazott 18 százalékát még mindig az állam foglalkoztatja, míg Szlovákiában ez arány 13 százalék, Ausztriában 11 százalék, Lengyelországban pedig nem éri el a 10 százalékot. (Az OECD átlag 15,5 százalék.) Ezek tényadatok és nem a képzelet szüleményei.
Az elmúlt évben számos kormányzati háttérintézmény megszűnt ugyan, de az állam mérete nem csökkent, és a működtetése folyamatosan drágul. Ezt a nem kívánt bővülést hitelesen igazolja az a változás, miszerint a minisztériumi dolgozók száma 2010-hez képest megduplázódott. Hét évvel ezelőtt az összes költségvetési kiadás 7 százalékát emésztette fel az állami dolgozók bére, a 2017. évben ez arány már 12 százalék is lehet.
Ezeket a számokat azért tartottam szükségesnek rögzíteni már az írásom elején, hogy érdemben reagálhassak Földiák András elnök úr (Szakszervezetek Együttműködési Fóruma) Bérszavazás a bérdagonyában című írásának (Népszava, 2017. augusztus 28.) néhány felvetésére.
A bérekre vonatkozó népszavazási kezdeményezés „vad” ellenzőjeként emleget az elnök úr (valóban nem értek egyet az aláírásgyűjtéssel és referendum esetleges kiírásával), majd rám vonatkoztatva így folytatja mondatát: „Nem értek egyet vele, miközben teljes mértékben belátom, hogy igaza van.” Ettől egy kicsit megroggyantam, hiszen az számomra érthetetlen és értelmezhetetlen, hogy ha igazam van a népszavazási kezdeményezés elutasításában, akkor miért nem ért velem egyet a SZEF vezetője?
Ezt a faramuci álláspontot Földiák elnök úr így magyarázza: „Akkor hát miért nem a népszavazási kezdeményezés ellenzőinek oldalán áll az igazság? Azért, mert azt, ami ma Magyarországon a bérekkel történik, nem lehet elfogadni, nem lehet elviselni, és minden eszközzel tenni kell ellene! Ezen az egész sűrű anarchikus igazságtalanság-tömegen valahogyan változtatni kell”. Ettől megint „dobtam egy hátast”. A SZEF elnöke régi motoros, és tudhatná, hogy néhány csúcsvezető munkabérének megregulázása egy jottányit sem javít a köz szolgálatában álló százezrek helyzetén. Ez a népszavazási hadjárat – a korábbi írásomban említett hatásokon túl – kizárólag arra jó, hogy az üzleti és a közszférában dolgozó beosztott munkavállalók indulatait felkorbácsolja. A kezdeményezők minden szakmaiságot mellőzve az érzelmi húrok feszítésére (esetleg elpattanására/?/) játszanak és a düh, a féltékenység, az elkeseredettség erősödésére apellálnak. Azért is furcsállom ezt a szerepvállalást, mivel az elmúlt évek rossz emlékű plakátkampányai is emocionális pályára terelték azokat a kihívásokat és feladatokat, amelyeket kizárólag szakmai megközelítésben lehetett volna megtárgyalni és megoldani. Ehelyett visszataszító falragaszokkal, molinókkal, transzparensekkel rondították el az országot és felhergelték a társadalom szegény és tájékozatlan rétegeit, kizárólag népszerűség és mandátumszerzés céljából. Erkölcsös ez? Lefordítva mindezt a „bérszavazás és bérdagonya” szintjére: tényleg az a céljuk a kezdeményező pártoknak és a támogató szakszervezeteknek, hogy a köznép megutálja a jól kereső – állami és önkormányzati cégeket irányító – menedzsereket? Más eredmény ugyanis nem várható.
„Az elmondottakat persze a színtiszta indulat diktálta, nem más ez, mint az elkeseredettség vinnyogása. De hát elkeseredettek vagyunk, igen, és nem tudunk a versenyképesség bonyolult összefüggéseire figyelni. Sokan egyáltalán nem is akarnak, pedig hát világos, hogy józanságra lenne szükség” - írja a továbbiakban Földiák András. Így igaz. Higgadtságra, megfontoltságra lenne szükség, de az utcai aláírásgyűjtés és a népszavazásra való hangos buzdítás nem éppen a mértéktartó magatartás preferálására utal. Számomra teljességgel elfogadhatatlan az a nézet, hogy a közszolgálati munkavállalók nem tudnak és nem akarnak a versenyképesség bonyolult összefüggéseire figyelni. Az állami szféra felelős értelmiségi százezreinek nem joga, hanem kötelessége ezekkel az összefüggésekkel foglalkozni. A SZEF által képviselt dolgozók jelentős része társadalmi igényt kielégítve állami akaratot hajt végre. Gyógyító orvosra, jó tanárra, segítőkész hivatalnokra, határozott rendőrre mindig szükség van, és ezeknek az embereknek szerintem is jár a megbecsülés és a tisztes fizetés. Ebben nincs vita köztünk. De: 1.) a közszolgálatában álló munkavállalók javadalmazásának rendszerét professzionális módon kell rendezni, a gazdaság verseny- és teherbíró-képességét pedig tilos figyelmen kívül hagyni. 2.) A bevezetőmben írt arányokat (adóék, állami alkalmazotti aránya stb.) illik megfontolni. Miért van az, hogy a szlovák állami szektor jelentős mértékben olcsóbban működik, mint a magyar, miközben a nemzetgazdasági bérszínvonal tekintetében már megelőznek bennünket? Ez csak azért lehetséges, mert a karcsúbb közszolgálat racionális keretek között működik. Az állam akkor avatkozik be a vállalkozók és magánszemélyek életébe, ha életminőséget javíthat és jobb állampolgári közérzetet biztosíthat. Nálunk nem ez van. A közhatalom minden területre befurakszik, az ügyintézés lassú és bürokratikus, és mint látjuk, rendkívül drága is. Az üzleti szférában nap mint nap beszélünk a tevékenységek, ágazatok, szakmák termelékenységéről. Ördögtől való dolog lenne, ha a takarékos és hatékony közszolgáltatások szakmai paramétereiről is nyíltan beszélnénk? Követelményekről, bérről, létszámról, struktúráról. Nem, semmiképpen sem az utcai aláíró gyűjtő pultoknál, hanem kizárólag a tárgyalóasztalnál.
Földiák úr azt írja, hogy egy Kasszandra veszett el bennem. Közismert, hogy Apollón egy szerelmi csalódást követően azzal büntette a gyönyörű hercegnőt, hogy jövőbe látó képességét senki nem értékelte, és valósággá váló jóslásaiban soha nem hittek. Kasszandrával ellentétben én nem rendelkezem a jövendölés képességével, de azt biztosan állítom, hogy a közszolgálati szektor létszámkondícióin szerkezeti és mennyiségi értelemben is változtatni kell. Három követelmény egyidejű megvalósulását remélem egy jövőbeni strukturális reformtól: 1.) Az ésszerű létszámgazdálkodásból eredően végre kevesebb adófizetői pénzből (alacsonyabb adószint mellett) lehet majd finanszírozni a közfeladatok ellátását, azaz a jövőben olcsóbban működhet az állami apparátus, mint napjainkban. 2.) Az érdemi létszámkorrekcióból felszabaduló képzett munkaerő helyet talál a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő versenyszférában. 3.) A megmaradt – jelentősen karcsúsított és professzionális szemléletű – közszolgálati állomány a létszámcsökkentésből eredő bértömeg-tartalékból megfelelő szintű javadalmazásban részesülhet. Ez nem kasszandrai jóslat, hanem racionális alapokon nyugvó bér- és létszámgazdálkodási terv, amely megvalósulása esetén jól szolgálná a közszféra és az üzleti szektor dolgozóinak érdekeit is.
