Az Omega hatvannyolcban a ferencvárosi Kinizsi utcában nyomta – egyebek közt – a Back in the U. S. S. R.-t a Beatlestől. Akkor még vegyes programot játszott, azaz angolszász és magyar dalokat egyaránt megszólaltatott, függetlenül attól, hogy 1967-től, Presser Gábor színre lépésétől kezdve jó néhány kislemeze jelent meg (Azt mondta az anyukám / Rózsafák; Ismertem egy lányt / Szeretnék visszamenni hozzád; Volt egy bohóc / Nem tilthatom meg), s hatvannyolc karácsonyán volt már saját magyar albuma is (a két szám címét egybevonó Trombitás Frédi és a rettenetes emberek). A magyart azért kell hangsúlyozni, mert az Omega Red Star from Hungary előbb jelent meg Nagy-Britanniában, mint hogy az első önálló beatzenekari LP-t kiadták volna idehaza.
AZ OMEGA – ITT PRESSER GÁBOR NÉLKÜL FOTÓ: FORTEPAN/URBÁN TAMÁS
Mire a második hazai Omega-nagylemez napvilágot látott, az együttes már letett a külföldi számok interpretálásáról, és a hallatlanul hosszú sor végétől nagyjából tízezer lépés kellett ahhoz, hogy meg lehessen közelíteni az új klubjának otthont adó E épületet Budán, a műszaki egyetemi városrészben. Az első albumon is akadt egy-két emblematikus dal – a Frédin kívül az Egy lány nem ment haza vagy a Ha én szél lehetnék –, ám a másodikon sorakoztak a jobbnál jobb nóták: még csak az első kettőt forgatta le az ember, és már túl volt két olyan máig ható darabon, mint a Petróleumlámpa és a Gyöngyhajú lány. A zeneszerző Presser ízlése szerint mindkettő b előjegyzéses hangnemben – az előbbi F, az utóbbi refrénje Asz dúrban – szólt, és a legteljesebb mértékben magával ragadta az első emeleti, tíz centi magasságú színpad közvetlen szomszédságától az objektumot meghatározó nagy méretű üvegablakokig tolongó-tomboló fiatalságot.
Az új koronggal az Omega olyannyira átütővé vált, hogy a hatvankilenc decemberi megjelenés után 1970-ben már tévéshow készült a zenekarról Szitányi Iván rendezésében. Ebben a régi csibészeket megjelenítő rajzfilmfigurák játszották, hogy „a boogie-woogie klubban kilencszáz-ötvennyolcban volna jó”; Köllő Miklós és táncszínháza pantomimozott az Udvari bolond kenyeréhez; az együttes hat tagja – Presser mellett Benkő László, Kóbor János, Laux József, Mihály Tamás, Molnár György – Trabantok, Skodák, Volkswagen „Bogarak” mellett szembefutott a forgalommal a Tízezer lépés és a sztráda elején (a nappali országutat illetően másutt nem is tudott volna, mert az M7-es csak 1975-ben készült el teljesen); a Gyöngyhajú lány alatt meg fekete-fehérben villódzott a tűzijáték (színes adás minálunk még nem létezett).
A nagylemezen 5 perc 50 másodpercig tartó igazgyönggyel másutt is hasítottak a fiúk: noha a Palma de Mallorca-i (Presser–Adamis szerzeményben is megörökített) Barbarella fesztiválra az Omega hivatalosan az Olyan szépen mosolygott című dalt nevezte be, az „álmodtam vagy igaz talán” mindennél jobban lebilincselt mindenkit, és egy francia lemezcég ki is adta volna nyomban. Ám a zenekar már aláírta a szerződést az Országos Rendező Iroda Békéscsabán kezdődő és Pécsett záruló, öt balatoni települést is érintő, összesen huszonhat hangversenyből álló nyári turnéjára, így az együttes nem nem mehetett korongot készíteni Párizsba. Utóbb ezt nem is bánta, mert a Gyöngyhajú lánnyal kijutott Tokióba, az első ízben megrendezett Yamaha-fesztiválra – amelyre nem kevesebb, mint 584 szám közül választottak ki huszonegyet –, és a csaknem 15 ezer nézőt befogadó Budokan Hallban harmadik helyezést ért el, egyúttal elnyerte a házigazda cég, valamint a közönség díját. A Girl With Pearls in Her Hairt Kóbor énekelte, míg Presser és a várandós szövegíró Adamis Anna helyett a férj minőségében utazó Laux a kísérő japán szimfonikus zenekarban játszott. (A többieknek, fájdalom, maradt a hazai Kelet.)
A nótának azóta csaknem ötven változata van; a leghíresebb talán a hannoveri Scorpions 1995-ös verziója White Dove (Fehér galamb) címmel.
Presser tényleg ászt húzott azzal az Asz-szal...
