Akadt egy kis írásos csörtém a debreceni önkormányzati média egyik munkatársával, egy olyan emberrel, aki a debreceni polgárok pénzéből dolgozik, fogalmaz véleményt, és tesz közzé örömódaszerű közleményeket a fideszes városvezetés el-ké-pesz-tő-en hi-he-tet-le-nül föl-fog-ha-tat-lan sikereiről – szóval egy olyan munkavállalóval támadt nézeteltérésem, aki abból a pénzből tartja el a családját, amit a hazugságokért, csúsztatásokért, elhallgatásokért és kussolásokért kap.
Azon szólalkoztunk össze, hogy én kifogás tárgyává merészeltem tenni a debreceni vagyonkezelő holding (vagyis a debreceni polgárok) tulajdonában lévő hírportál azon meghökkentő eljárását, miszerint egyetlen szóval sem számoltak be a Putyin orosz elnök egyetemi díszpolgári címe miatt kirobbant országos és helyi fölháborodásról. Napokig nem adtak hírt arról, hogy a szenátus döntésétől négy tanszék elhatárolódott, sőt, bátran kussoltak arról is, hogy Vajda Mihály filozófus professzor visszadobta a Debreceni Egyetemtől kapott professor emeritusi címét a feladónak, pedig ez a pofon akkorát csattant, hogy a Putyin díszpolgári címét megszavazó szenátorok füle még mindig csöng tőle. Azért az nagyot szól, ha egy nemzetközi hírű filozófus kerek-perec "gusztustalanságnak" minősíti a Debreceni Egyetem szenátusának döntését. Ám Vajda Mihály tiltakozása nem érte el annak a szerkesztőségnek az ingerküszöbét, amely a debreceni polgárokat a saját pénzükön nézi hülyének. Mindjárt számítana persze, ha Vajda Mihály kiállt volna a dicső szenátus döntése mellett, de hát: nem állt ki.
Szóval ez az ember, aki a fizetését a kussolásért kapja, először azzal védte a debreceni hírportál eljárását, hogy nekik meg kell szólaltatni a másik felet is, ez pedig időbe telik. Gondoltam, akkor a debreceni sajtó ezen oroszlánjai biztosan elutaztak Moszkvába, bekopogtattak a Kremlbe, s bekiáltottak bátran a kapun, hogy hé, Vlagyimir Vlagyimirovics, gyere csak ki, jómadár, Debrecenből jöttünk, és a másik felet keressük. Hát ki más lenne a másik fél, ha nem Putyin elnök, aki ellen a tiltakozás felhorgadt? Szóval gyere csak, Vlagyimir Vlagyimirovics, zdrasztvujtye, tavaris, davajtye poznakomitszja, és mondd csak el, mit gondolsz a te díszpolgári címed ellen tiltakozókról! És akkor a halálosan bátor, csak a az újságírói szakma szabályai szerint tevékenykedő, harcos debreceni újságírók elé odaállt volna a kissé megszeppent Vlagyimir Vlagyimirovics, és azt mondta volna nekik: szibériai munkatáborra gondoltam, galambocskáim, jó lesz? Mire a debreceni újságírók azt felelték volna, hogy da, da, szpasziba, jó lesz, Vlagyimir Vlagyimirovics, mert ha egy Hodorkovszkijjal el tudtál bánni egy szibériai lágerben, akkor ezzel a pipogya kis mitugrász Misuval is elbánsz majd.
De én balga, erre hiába vártam. Debrecen nem szólaltatta meg Vlagyimir Vlagyimirovicsot, mint másik felet.
Arra jutottam ezután, hogy biztosan én gondolom rosszul, és az a titokzatos másik fél, akit a debreceni polgárok által kitartott kussolók meg akarnak szólaltatni, az nem is Putyin elnök, hanem a Debreceni Egyetem rektora: Szilvássy Zoltán! De hát ő meg ott van helyben! Egyelőre nem Moszkvából rendel őkegyelmessége, hát őrá meg miért kell napokig várni? Elég volna átszólni neki a fideszes városházáról, vagy a pártközpontból, ahogy szokták: ugorgyá' mán, Zoli, meló van! Odaszólt volna neki az új tárca és diploma nélküli miniszterünk, az a jaó Kaósa Lajos, hogy oszt' igyekezzé rendesen megszaólalni másik félként, te Zoli, ne kergessen hiába tégedet az a jaó debreceni sajtaó.
Aztán erre is hiába vártam napokig, a debreceni hírportál a Putyin-ügyet illetően mély hallgatásba burkolózott, csak a megfelelő ánuszt kényeztető tisztelet és jóakarat hangjait hallhattuk a sajtó helyi oroszlánjainak barlangjából.
Végül mégis választ kaptam, méghozzá frappánsat és csattanósat! Mert az az illető, akiről a bevezetőben írtam, s aki magát a nyilvánosság előtt újságírónak nevezi (ami engem nem zavarna, csak legalább négy fal között csinálná), szóval ez a szellemes debattőr azt találta válaszolni arra a kérdésemre, hogy miért hallgatnak ők a Putyin-ügyben, hogy én debreceni újságíró koromban gyógyszerre ittam, ő ezt egy velem készült interjúban olvasta. S hozzátette azt is, hogy ezek szerint én "beállva" tudósítottam az ország legnagyobb napilapját.
Azt a hétszázát! Jól megkaptam! Ez aztán a szakmai válasz! Ha jól értem (feltéve, ha nem vagyok beállva), akkor a helyi médiaoroszlán érvelésének lényege, hogy ők ugyan kussolnak, mert a másik félre várnak, te azonban, Zsolti, te viszont gyógyszerre piáltál, bibibí!
Gyorsan össze is számoltam, hogy mi mindent csináltam a tizenöt debreceni évem alatt: megszereztem a második diplomámat, letettem egy nyelvvizsgát, elvégeztem három év doktori iskolát, írtam négy könyvet és több mint háromszáz tárcanovellát – ja, és közben főállásban tudósítottam a lapot. Egek! Még tizenöt ilyen jól beállt évet, és esküszöm, Debrecenben én is díszpolgár leszek.
