Legutóbb medvetáncoltatóról láttam hasonló fényképet készíteni, azt Ozjoriban, drága szülővárosomban csinálta a fotográfus. Negyedóra elteltével a fényképész már őrjöngött, hogy a szelídítő képtelen a láncra vert vadállatot egy pillanatra megállítani. Hát persze, hogy nem bírta, hiszen abban a hőségben az a szegény jószág már halt meg a szomjúságtól, miközben érezte a gazda zsebében illatozó friss uborka szagát.
Most én is ilyen láncra vert medvének érzem magamat, akinek fényképe bejárja majd a világot és ki tudja hány nemzedék fog rajtam sajnálkozni.
Mégis örülök ennek az alkalomnak. Ráadásul kétszeresen, mert legalább látják az emberek, hogy rabtartóink milyen állati sorban tartanak bennünket és persze azért is, mert amikor letartóztattak, naiv anarchista voltam, de amióta számkivetett lettem, mindent haszontalannak vélt holmiból, nyersanyagból hasznosat teremtek, ami életben tart. A kép nézői belelátnak majd ebbe.
Ez az Ikonnyikov fényképész először Szoldatov fegyencet akarta megörökíteni, mert neki hatalmas pravoszlávos szakálla van, de én szinte ösztönösen elé ugrottam és rabosan-katonásan közöltem vele, hogy „a láncok nem csak munka közben vannak a talicskánkhoz kötve, de éjjel, alvás közben is, jelentem alázatosan, uram!” Szóval, javasoltam Ikonnyikovnak, hogy az ágyamban fekve készítsen rólam egy hatásosabb felvételt.
LÁNCRA VERVE - Éjjel, alvás közben is a talicskájukhoz kötik a rabokat
Az öreg fotográfus azonnal meglátta bennem az őstehetséget és félórai „munka” után megjutalmazott egy ezüstrubellel! Már az sem zavart, hogy III. Sándor arca ékesítette, hiszen ez kész vagyon! Mennyi kenyeret, szalonnát, dohányt, sőt vodkát fogok érte kapni! Pomezsanszkij káplár fogdaőröm meghozza nekem a piacról, persze lecsíp a pénzből magának néhány levélnyi dohányt, de ennyi jár neki.
Gyorsan körülnéztem, hogy valaki látja-e, hogy gazdag lettem és miután meggyőződtem arról, hogy semmi vész, a kapcámba csúsztattam az érmét. Egész éjjel melegített az ezüstrubel, miközben régi, visszatérő álmomat láttam. Moszkvától több száz versztnyire áll a Szibéria határát jelölő oszlop. Négy méter magas, téglából építették. Az Európa felé eső oldalán Perm, a szibériai felén pedig Tobolszk tartomány címere díszeleg. Itt a határon hagyományosan mindig megállítják pihenni a rabokat.
Ki tudja hányadszor léptem álmomban az oszlophoz és megérintettem. Tisztán láttam a sokasodó feliratokat. Mekkora embertömeg mehetett át ezen a határon! Hány férfi, asszony és gyerek. Főurak, parasztok. Amikor odaértünk, a fájdalomtól megszentesített téglaoszlop mellett többen zokogtak, mások imádkoztak, megint mások magukba roskadva meredtek a semmibe. Lassan elővettem a kanalamat és a nyelével belevéstem a téglába, kedvesem nevét: „Isten veled Verácskám!”
„Sorakozz!” – hangzott fel az altiszt hideg, száraz hangja. Négyes alakzatba rendeződtünk, majd az újabb vezényszóra: „Előre, indulj!” – gyorsan keresztet vetettünk és lánc-csörtetve elindultunk a végtelen Szibériába, a reménytelen jövőbe.
Pomezsanszkij káplár másnap meghozta a tiltott csomagot. A vodka régen érzett tüze átforrósította a testemet. Berúgtam, mint első alkalommal, amikor még kamasz voltam.
Éjjel hangosan dörömbölt a szívem, újra élveztem, hogy embernek teremtett az Isten. Álmomban a frissen kaszált füvön feküdtem, számban szalmaszállal és arról tűnődtem, hogy egyszer nem lesznek olyan nagyurak, mint Ulovkin báró, aki vég nélkül robotoltat, de borús gondolataimat csengő énekhang oldotta fel: Verácska friss tejet hozott nekem mázatlan filimonovói csuprában.