Korán reggel ébredek, feleslegesen. Vasárnap van. Hat óra. Mexikóban még szombat este. Mire gondolok ébredés után? Emlékek. Milyen különös szó. Sokat vagyok egyedül, mindig előjönnek. Tolsztojra is gondoltam, hogy mit mondott a boldog és a boldogtalan családokról. Mi átlagos család voltunk, átlagos házasságban éltünk, egyszer boldogok, máskor boldogtalanok, többnyire a boldogság és a boldogtalanság között éltünk egy szigeten, mint annyi más tanácstalan ember.
Amikor Zsófi tizennégy éves lett, Panni egyszer csak azt mondta, hogy válni akar. Ültünk otthon, a Böszörményi úti lakás nappalijában, ahol esténként ülni szoktunk, látszólag minden rendben volt, de azt már megtanultam, hogy a dolgok akkor mennek a legrosszabbul, amikor látszólag rendben vannak.
- Válni szeretnék – ennyit mondott.
Mit lehet erre felelni?
- Talán Selbach Pali? – kérdeztem álnaivan, mert semmi más nem jutott eszembe. Selbach Pali csellista volt, komoly fiú, unalmas és komoly vőlegény, Panni miattam hagyta el.
- Ugyan már – felelte Panni azzal a lenézéssel, ami a nőket jellemzi, ha egy férfi ostobaságot kérdez tőlük. Túl volt ő már azon. Ugyan már, Selbach Pali. Hogyan is gondolhattam erre? Amúgy is minden más szó felesleges lett volna már. Panni rám unt, mert nem tudtam, hogy mi az a házasság. Sok más férfi sem tudja, de a feleségük ezért nem un rájuk. Panninak azonban már volt valakije, Béninger Náci, egy sikeres fakereskedő.
- Gazdag?
- És szórakoztató. Vele még lehet beszélgetni.
- Megtarthatom a lakást? – kérdeztem. Nem ezt kellett volna kérdezni, de akkor éppen ez érdekelt. Biztosan el is sápadtam. Negyven éves voltam, könyvtáros egy megszűnő könyvtárban, semmim sem volt és akkor már az is nyilvánvaló volt, hogy semmim sem lesz.
- Persze – felelte Panni könnyedén. – Béninger Mexikóban lakik, mi is odaköltözünk.
- És Zsófival mi lesz? – kérdeztem.
- Eddig sem érdekelt a sorsa – mondta hidegen Panni. – Most se érdekeljen. Jön velünk. A bíróságon pedig ne próbálj erősködni, mert tönkreteszünk. Náci jól ismeri a bírónőt. Ha akarja, kicsinálunk.
Így aztán maradhattam volna a Böszörményi úton, csak éppen semmi kedvem sem volt hozzá. A válás mindenkit megviselt, legjobban anyámat, mert őt amúgy is minden megviselte, sőt, minden őt viselte meg a legjobban. Zsófinak Panni elmagyarázta, hogy mindketten ugyanúgy szeretjük őt, mint eddig szerettük, Zsófi pedig úgy tett, mint aki megérti, mert tudta, hogy úgy kell tennie.
Még néhányszor találkoztunk, mielőtt elutaztak. Nem beszéltünk Panniról és nem beszéltünk Béningerről sem. Nem is beszélgettünk. Eltávolodtunk egymástól, ahogy válások után az apák természetes módon eltávolodnak a lányuktól. És minden mástól is eltávolodtam. A válásunk után, pontosabban akkor, amikor válófélben voltunk, abban a különös, félreérthető és ismeretlen életszakaszban, amikor már semmi sem olyan, mint volt, de még semmi sem olyan, ami lesz. Csak az eltávolodás az állandó. Mindenféle nőkkel is próbálkoztam, felhívtam régi szeretőimet, nem fogadták a hívásomat, fogadták, de nem érnek rá, ráérnek, de nem akarnak szeretkezni, szeretkeznének, de akkor meg nekem ment el a kedvem. Hosszú leveleket írok Zsófinak, ő rövid leveleket ír nekem.
Hát ilyen nap volt. Apák napja.
