Szűk utca a tengerparti kisváros főterétől alig néhány méterre. Piciny tábla jelzi csak, hogy Dante Alighieri nevét viseli, de a halétterem utcafrontján ülve nem jutnak most eszünkbe „isteni idézetek”, az meg pláne nem, hogy itt belépve fel kéne hagynunk minden reménnyel. Épp ellenkezőleg, reményeink dagadnak, miután meglátjuk a napi menüt, teli frissen fogott helyi halakkal. Elmerengünk a legutóbbi tiszai túrán, amikor Viktória-tavi fogast, más néven nílusi sügért ajánlott a partmenti halbódés: egy tavalyi, nagyon okos kormányrendelet miatt nálunk megszűnt az élővízi halászat, a mesterségesen tenyésztettnek viszont csirketáp és iszap íze van, így a túlélés reményében (már megint a remény!) a hazai halsütők inkább áttértek a sügérfogasra. Vagy fogassügérre.
Idegenszívű halakkal etetik a magyart, ide jutott a Duna-Tisza-Balaton népe.
Két férfi ül mellettünk, egy idősebb és egy fiatalabb. Tengeri kagylókkal és egy szép, termetes rákkal körített rizottót esznek, a fiatalabb akkurátusan, elosztva minden falatot, s alaposan megrágva minden egyes rizsszemet, míg az idősebb kissé csapongva, hedonista módon, ide-oda kotorva a halmokat. Ám a rákot mindketten utoljára hagyják, anélkül, hogy összebeszéltek volna. Talán minden olasz kisgyereknek megtanítja az édesanyja, hogy a legimpozánsabb falat a végére való, s élvezni kell a folyamatot is, amíg eljutunk odáig, a végén megjutalmazva mintegy az önuralomért magunkat.
A fiatalabb később eltűnik pár percre az étteremben, az idősebb közben az utolsó csepp szaftokat is kitunkolja. Beszélgetőtársa épp nem lévén, s mert látszik rajta, hogy a csendes szemlélődés nem barátja, hozzánk fordul, akik közben szintén végeztünk az étellel. A dialógus szaggatott, már-már mókás, hiszen a férfi nem beszél angolul, mi pedig csak a borkultúrával összefüggő olasz szavakkal ismerkedtünk meg közelebbről egy kurzuson, aminek most nem vesszük sok hasznát. A rendkívül színes kézmozdulatokból azonban megértjük: a férfi gázszerelő, most épp itt, Múggiában dolgozik, de a jövő héten Riminibe, aztán pedig már Genovába várják.
Mondtuk neki, hogy mi is ismerünk egy gázszerelőt, hála istennek csak jó messziről, s tán még az is lehet, hogy összefut majd vele itt, a tenger mellett valahol, mert a mi gázszerelőnk nyaranta e térségbe teszi át a székhelyét. Emberünket megnyugtattuk gyorsan, hogy ettől a gázszerelőtől neki nem kell tartania, az ő munkáját nem veszi el, olasz fürdőszoba-projektek – egyelőre – nem kerülnek veszélybe miatta. Aztán hozzátettük még, hogy a mi gázszerelőnknek saját jachtja van, és már a második villáját vásárolta itt, a környéken, de sajnos a mi sekély olasz és az ő még sekélyebb angoltudása miatt szavakkal nem tudtuk elmagyarázni, miként futhat be ily fényes karriert egy magyar gázszerelő. S mivel úri népek vagyunk, kézmozdulatokra sem ragadtattuk magunkat, hagytuk inkább az olaszt kétségek között őrlődni, hogy ha pályát nem is, de országot bizonyára rosszul választott.
