Mi tart össze egy családot, kivált egy nagyot? A gyakori együttlét és a szeretet, amelyet egymás iránt éreznek. Mindezt azért bocsátom előre, mert az egykori IV/B nem öt- vagy tízévente tartott érettségi találkozót, hanem szinte minden évben, és megesett, hogy évente kétszer is. Minél öregebbek lettünk, annál inkább kezdtünk hiányozni egymásnak. Amennyire tudom, se az egyetemet, se a főiskolát végzettek, se az ilyen-olyan munkahelyek környezetében nem alakultak olyan baráti társaságok mint amilyen a gimnáziumi volt. Furcsállhatnám, de nem furcsállom, hogy 20-30 év múltán is ugyanazokon a történeteken röhögtük magunkat halálra, amiken gimnazista korunkban. Valamiképp nem tudtuk megunni őket. A felnőttkor ugyanis nem volt képes hasonlókat produkálni.
A legnagyobb sikere mindig három történetnek volt. „Leó” - valójában Miklós - barátunk enyhén dadogott. Ezt nem imitálta, legfeljebb, ha a szükség úgy hozta, túlteljesítette. Latintanárunk, dr. Gergely kihívta felelni, ún. memoritert, a legismertebbek egyikét kellett felmondania. Belevágott az „Ad riv eundem lupus et agnus venerant…”-ba ekképp: ad-ad-ad, riv-riv-riv. A tanár elnézte neki. Azt azonban már nem, amikor „Leó” félig hátrafordulva elég jól hallhatóan és minden dadogás nélkül ezt susogta: „Súgjatok, a k..va anyátok!” Mivel a jobboldali első padban én ültem, teljesítettem bajtársi kötelezettségem, amire dr. Gergely elég radikális választ adott: elégtelen „Leónak” és elégtelen nekem is.
Volt közöttünk egy zenész, Érczhegyi István. Hegedült vagy gordonkán játszott, nem emlékszem, de egyszer ínhüvely-gyulladást kapott és be kellett fásliznia az alkarját. Ezzel aztán felmentést kapott a házi feladatok elkészítése alól. Ha nem kap vérszemet, és a gyulladás múltán még legalább 15-ször nem érkezik latin órára fáslizott karral, amelyet nyomban fel is mutat, nem esik baja. De dr. Gergely se szerette, ha hülyének nézik. A 15. alkalommal, amikor Érczhegyi csak annyit mondott: ínhüvely, dr. Gergely a maga szép felvidéki tájszólásával csak ennyit mondott: „Áz már kisfiám a té bájod.” Elégtelen.
A harmadik „alapsztori” hőse én vagyok. Fizikatanárunk, Szalmai János valamit magyarázott, az osztály figyelmet mímelve hallgatta, kivéve engem, aki a fizikai előadóterem nagy ablakán át felfigyeltem egy szexuális gyakorlatot végző galambpárra. Szalmai észrevett, mivel az én fejem volt az egyetlen, amelyik nem őfeléje fordult, hanem balra. Elhallgatott, osztálytársaim pedig halkan kuncogtak. Kisvártatva ezt hallottam a kicsit beszédhibás öregúrtól: „Ácsél kisfiam, sép a terméset, ugye?” De nem büntetett.
Szalmait különben zavarta, hogy néhány tanulónak mindig jelest kell adnia. Ők négyen voltak az állandó kitűnőek: Gömöry András, Medgyessy Miklós, László Balázs és Papp Zsolt. Na, egy szép nap fizikatanárunk elhatározta, hogy „megfingatja” Zsoltot. Szándékosan összezavarta, nehogy jó választ kapjon egy rakétával összefüggő kérdésre. Zsolt hebegett-habogott, a tanár meg élvezte a helyzetet. Még szellemeskedni is volt kedve: „Kisfiam, mi hajtja azt a rakettát? Kákáó vagy nadrágsíj?” Végül Papp, talán életében először, kapott egy közepes érdemjegyet. (Érettségin jelest.)
A 33 fős osztályból (érettségin négy kitűnő, hét jeles) - egy-két javithatatlan rossz tanulót leszámítva - mindenki vitte valamire, akár úgy is, hogy ellentétben a „tizenegyekkel” csak később került valamilyen főiskolára. Már a 15. érettségi találkozón kiderült, hogy azok, akik megérték (a túlnyomó többség), valamilyen vezető pozícióban ülnek. A mindent belengő, általános jókedvnek nyilván ez szolgált alapul. Mi nem csak egy összetartó, hanem sikeres társaság is voltunk. Abban az értelemben mindenképp, hogy aki bölcsésznek készült, az lett, aki műszaki pályára, az odakerült, aki vállalkozó akart lenni, azzá lett (ha nem is mindjárt), aki a mezőgazdaságban/erdészetben/halászatban kereste a helyét, megtalálta.
„Botlások” azért akadtak. Papp Zsolttal a felvételin egy minisztériumi tisztviselő szándékosan kitolt. (Meglehet, nem is őrajta, hanem apján, a mohácsi tömegsírok híres felfedezőjén akart valamilyen ismeretlen bürokrata bosszút állni...) Mégpedig a lehető legaljasabb módon. Zsolt, aki abszolúte filozófiai/szociológiai érdeklődésű volt, tréfát nem ismerő apja ösztönzésére Moszkvába jelentkezett – középkori régésznek. Sikeres vizsgát tett, fel is vették – volna, ha a minisztérium nem „felejti el” kiértesíteni. Aztán, mivel a megjelölt időpontban nem jelentkezett a kiutazók közé, betettek a helyére valaki mást. Istennek hála, mondom én a mából visszanézve, hiszen Zsolt tudós szociológusként is, publicistaként is, sőt tévés műsorvezetőként is (Tudósklub) óriási karriert futott be.
Vele, hiszen nála kevesebb jobb pajtásom volt az általános iskolától az egyetemig, nos vele szeretném befejezni a Toldy-sagát. Nem tudom, sírjak-e vagy örüljek, hogy nem voltam ott, azon a fadd-dombori-i érettségi találkozón, amikor a köztudottan asztmától szenvedő Zsolt otthon felejtette az asztma-gyógyszerét és egy roham után ebbe ott helyben bele is halt. Ez 1992-ben történt, pontosan a 30. évfordulón. Talán az egyetlen érettségi találkozón, amelyet kihagytam, mert Sopronban épp akkor volt amatőr tenisztorna, ahol sikeresen szoktam szerepelni, és fájt volna, ha nem vagyok ott. Amikor megtudtam, hogy meghalt, összeomlottam. Ám nem tudok szabadulni attól a sejtésemtől, hogy halála végzetszerű volt. Amikor a rendszerváltáskor a „marxizmus” szitokszó lett, Zsoltnak elment az életkedve. Egyre kevesebb időt töltött a könyvei között és egyre többet a Duna partján, ahol horgászni kezdett. És imádni a magányt. Utoljára akkor találkoztunk, amikor bemutatta nekem kedvencét, Lengyel Lászlót. Akit akkor talán csak ő ismert, ő látta meg benne a tehetséget, talán a zsenit. Együtt hallgattunk Petri-verseket, a költő sajátos hangján, vörösbor mellett. Mindez a történelem kútjába zuhant. Egyre kevesebben vagyunk már így, hetvenen fölül. Nyakas Szilárd tartja össze „nyakasan” a IV/B maradékát. Nem eredménytelenül. (Vége)
