Nemhogy nem ért véget a történelem 1989-ben, de még csak a körforgásról sem szokott le: ugyanazok az epizódok ismétlődnek, ugyanazokkal a szereplőkkel. Kelet és nyugat – ez továbbra sem csupán két égtájat jelöl: birodalmak és ideológiák állnak szemben egymással, határokat tologatnak ide-oda – most éppen nem országokét, hanem befolyási övezetekét. És bárhogy szépítjük vagy torzítjuk, az egyik oldalon a szabadságban és a felelősségben hisznek, a másikon abban, hogy az embereket irányítani és kontrollálni kell; az egyik oldal megtanulta az érdekek egyeztetését és a kompromisszumkeresést, a másik a nyers erőben bízik; az egyik oldalon a tudás, a verseny, az innováció a hajtóerő, a másikon a terület, a nyersanyag, az energiahordozó és az „élőerő”; az egyik parton a tehetség és az alkalmasság dönti el, hogy kiből mi lesz, a másikon gazdagságról és szegénységről, üzletről és nyilvánosságról, életről és halálról mindig a politika dönt – leginkább az az egyetlen ember, aki a hatalmi piramis csúcsán trónol. Egyfelől van Európa, ahogyan csak egy amerikai író, Ernest Hemingway tudta megfogalmazni, hogy mit jelent; mindenki tudja, hogy melyik óceánnál kezdődik, de a keleti határát még senki sem tudta pontosan kitűzni. Másfelől pedig egy másik kontinens – még neve sincs, csak onnan lehet felismerni, hogy már az egy éve épült aszfaltút is kátyús, hogy a foci, a hoki vagy a cselgáncs fontosabb az iskolánál, a kórháznál vagy az idősek otthonánál (a fiatalok otthonáról nem is beszélve), és hogy bármerre forduljon is a sors, végül mindig úgy alakul, ahogyan Oroszország szeretné.
Nem az a végzetes hiba, hogy Orbán Viktor bizalmi viszonyt épít Vlagyimir Putyinnal (ép erkölcsi érzékű ember nem tenné ugyan, de ezen a tájon az ép erkölcsi érzék kizárja, hogy valaki feljusson a piramisra), hanem az, hogy nincs semmi respektusa azoknál, akikhez a köztársaság egyetlen, egyszerre uralkodó és szolgáló osztálya, a nép az országot igazítani szeretné. Nyugatra mennénk, és már megint kelet felé taszigálnak – ez a baj.
