Aligha tévedek nagyot, amikor azt állítom, hogy a kapitalizmus karvalytermészetének jövőjét kevesen látták világosabban, mint Bertold Brecht 1928-ban, aki a Koldusoperában emlékezetes módon így daloltatja meg Bicska Maxit: "Hölgyeim és Uraim. Egy hanyatló társadalmi réteg hanyatló képviselőjét látják most maguk előtt. Minket, egyszerű polgári kézműveseket, akik csak feszítővassal dolgozunk a kiskereskedők páncélszekrényein, elnyelnek a bankok mögött álló nagyvállalkozók. Mi egy tolvajkulcs egy részvényhez képest? Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?" A Brecht által megidézett bankalapítók nevüket, arcképüket adták vállalkozásukhoz, bár tőkéjük eredetére, miként az manapság is dívik, többnyire homály borult.
A 2008-2009-es gazdasági világválság akként rengette meg a világot, hogy hatására - elsősorban az ügyfelek érdekében - nem csak a banktulajdonosok kiléte vált globálisan átláthatóvá, hanem a pénzügyi szolgáltatóknak is fejükbe kell(ene) vésniük, hogy a banküzem a többi vállalkozástól abban különbözik, hogy az nem más, mint "az én játékom a te pénzeddel".
A maffiaállam azonban nem bankot alapít, hanem előbb visszaállamosít, majd költségvetési pénzekből a szűk oligarchia tagjainak továbbpasszolja a hitelintézetet. A klientúra pedig a világ elől elbújva, zárt befektetési alapok képében válik akár többségi tulajdonossá a pénzintézetekben, ma még törvényesen. A valóságos személyek kiléte csak sejthető, de nem vizsgálható!
Ma már nem csak lehetőség: a rejtőző tulajdonosok hiteleznek maguknak, s kegyeltjeiknek is. A korrupció elleni (ál)küzdelem azonban nem ismer határokat. Már kész az a törvénytervezet, amely nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva a belügyminiszter, végső soron a kormányfő engedélyéhez köti az unión kívüli külföldi hitel- és pénzügyi szolgáltatások magyarországi tevékenységét.
