Jóska bácsi afféle zárványa volt az utcának. Egy nehezen figyelmen kívül hagyható, trágyaszagú zárvány. A nyolcvanas évek végén még majd’ minden házhoz tartozott baromfiudvar, a rendszerváltás azonban betett a falusi romantikának: hirtelen mindenki füvesíteni kezdett, mint a filmekben. Akkoriban Rózsáné lett a sztár az esernyő alakú Dallasz virágtartójával – péntek esténként ültek az asszonyok a tévé előtt és irigykedve mutogatták a férjeiknek: látod, ugyanolyan van neki, mint Jujingnénak?
Csakhogy ahol trágyalé van, ott nincs fű. Így aztán, miközben az utca összes portái kizöldültek, Jóska bácsi továbbra is gumicsizmában közlekedett a sajátján. Volt ott minden: japán kakas, pulyka, néma kacsa, tehén, disznó. A ganét pedig a kis udvar végében gyűjtötte az öreg. Nyári estéken nem lehetett megmaradni a szagtól. A szomszédok panaszkodtak. Jóska bácsi nem értette: a jószág szaggal jár, nincs ezen mit háborogni. Csakhogy Jóska bácsinak fogalma sem volt a városkép, a világ változásáról, nem nézte a Dallaszt se – min nézte volna, nem volt tévéje –, utoljára akkor mozdult ki az utcából, amikor a feleségét temette, annak meg húsz éve is van már.
Feljelentették. Az önkormányzat kötelezte, hogy hordja el a ganét az udvarról. Jóska bácsi meg azt tette, amit minden valamirevaló gazda tett volna: eladta a jó, érett trágyát a közeli almásba. A szomszédok hetekig mesélték a városban: az öreg még a szarból is pénzt csinált!
Aztán a füvesített udvarokat letérkövezték, a Dallasz virágtartót is megette a rozsda. Egyre több szomszédot kellett a temetőbe kísérni. Jóska bácsi se bírta már a vasvillát – olyan pedig nincs, hogy a jószág ne legyen ellátva. Az utca egy reggel arra ébredt, hogy viszik Jóska bácsi disznaját. Eladta a tehenet, a gyöngytyúkokat, ő maga pedig a pénzből idősek otthonába vonult.
Néhány hét múlva kezdtek szállingózni a hírek, hogy a szobatársak sorra hagyják ott Jóska bácsit. Mert a trágyaszag beleette magát a zöld kantáros nadrágjába. Meg az a nagy, zsíros kalapja, az. Szabályos barna karika lett a fehér falon a kosztól az ágya fölött, ahova akasztja.
És Jóska bácsi egy nap hazaköltözött. Rendőrautóval. Csak úgy sorjáztak a megkérgesedett udvaron a vendégek: mesélje már, mi volt. És Jóska bácsi mesélt. Hogy űt nem hagyták békibe, feszt a firdéssel abajgatták. Mánpedig ű tisztességel megmosdott a csapná’ minden este. Még papucsot is vetetett a gondozóval a csizma helyibe, osztán mégis rákűtték az őröket. Hát ű nem azér’ fizet, hogy rá pisztolyt fogjanak! Feljelentette űköt, oszt’ hazakőtözött. Pisztolyt, Jóska? – ámuldoztak a szomszédok. Azt, bólogatott az öreg.
A város másik felén eközben azt beszélték: volt itt egy vénember, olyan büdös, mint a háborodás. Mikor már végképp nem lehetett bírni a szagot, két gondozó bevitte a zuhanyzóba megfüröszteni. Amikor az öreg meglátta, hogy ráfogják a zuhanyrózsát, halálra válva azt kiabálta: ne lűjenek, ne lűjenek!
Néztek egymásra az emberek, ahogy hallgatták a történetet, hüledeztek. Csak nevetni, azt nem bírtak. Maguk sem értették, miért.
