A közelmúltban arról beszélgettem valakivel, hogy ma már alig írnak a fiatalok, régen kamaszként mindenki verseket írt. Persze, ez nem feltétlenül baj, ha olvasnak, már az is félsiker. Bizonyára ezt ismerte fel a Tilos az Á Könyvek kiadó is, amikor Szívlapát címmel kamaszoknak szóló versantológiát jelentetett meg. A kötet rendhagyó bemutatóján tizenegy költő és a kötet illusztrátora beszélgetett az Elefánt zenekar frontemberével, Szendrői Csabával, aki Tóth András gitárossal karöltve egy-egy megzenésített verssel színesítette a bemutatót. A résztvevők többek között megtudhatták, hogy Pion István számára az újságírás inkább munka, és a költészetet tekinti hivatásnak.
Turi Tímea elmondta, azért is jó, hogy ez az antológia megszületett, mert ettől úgy érzi, most egy „picikét kevésbé ciki dolog költőnek lenni, egy picit menőbb”. Annak kapcsán, hogy fontos-e, hogy egy költő értse a saját versét, megoszlottak a vélemények. Krusovszky Dénes szerint az „értés túlértékelt dolog, ez egy játék az olvasó a szöveg és a szerző között”. Felidézte, hogy amikor gimnáziumi vagy általános iskolai felolvasásokon vett részt, gyakran előfordult hogy a gyerekek nem tudtak mit kezdeni a hivatalos tananyaggal – amely szerinte a költészet legnagyobb ellensége –, és mintha szégyellték volna magukat, amikor azt mondták, hogy nem értik, vagy nem tetszik nekik. „Nyugodtan lehet lapozni, ha nem érint meg, baromi sok vers van a világon, és majd lesz egy olyan, ami elkap. Szerintem a költők sem veszik zokon, én biztosan nem, ha valaki lapoz egyet, mert azt gondolja, hogy ez nem neki szól” – tette hozzá.
Bajtai András is úgy látja, hogy nem feltétlenül érteni, inkább érezni kell a verset, és azt szeretné, ha az olvasó vele utazna olvasás közben. Míg a jelenlévő költők közül volt, aki azt mondta, ő érti a saját verseit, Závada Péterhez hasonlóan más is gondolta úgy, hogy jobban szereti azt, amit nem ért. Turi Tímea úgy látja, a vers azért van kitüntetett szerepben más műfajokhoz képest, mert több értelme van, többféleképpen lehet érteni egyszerre. A költők a különleges est során váratlan kérdésekkel is szembesültek, például ajánlaniuk kellett egy művet, amelyről azt gondolják, hogy mindenkinek ismernie kellene. A merítés nagyon vegyes volt: filmek közül a 2001: Űrodüsszeia (Sirokai Mátyás), a Párizs, Texas – ami Bajtai András szerint a világ egyik legszebb szerelmes filmje –, Enyedi Ildikótól, Az én XX. századom (Szabó T. Anna), és a japán Szonatina merült fel, ez utóbbiról Simon Márton is bevallotta, hogy nem szokása filmeken sírni, de ezen mégis sikerült.
Zenékből is vegyes volt az ajánlások sora: David Bowie: Space oddity (Dániel András, a kötet illusztrátora), a Doors Strange days című lemeze (Fehér Renátó), a Queen The Works című albuma is említésre került (Bajtai András), a legfiatalabb költő, Purosz Leonidasz pedig egy ausztrál együttest, a Princess Chelsea-t említette. A költők sokszínűségéről árulkodott az ajánlott irodalom is: Elhangzott az O. Márkiné Heinrich von Kleisttől (Harcos Bálint, aki Berzsenyivel egy napon született, kétszáz év különbséggel), Kassák Lajostól A ló meghal, a madarak kirepülnek (Pion István), Takács Zsuzsától a Rejtjeles tábori lap – amelyet Krusovszky Dénes kifejezetten a lányokra gondolva ajánlott –, Turi Tímea pedig azzal vezette be, hogy egy nyilvánvaló dolgot fog mondani, „de néha a nyilvánvaló dolgokat is jó újra kimondani”: Esterházy Péter Harmonia caelestis című művét ajánlotta, amelyre Závada Péter mintegy válaszként egy egyáltalán nem nyilvánvalót mondott: Tristan Tzara-tól Az Eiffel-torony násznépét.
