Mellbe vág a meleg, ahogy kinyílik a villamos ajtaja. „Fűtés! Van fűtés!” – szakad ki belőlem kis híján hangosan a felkiáltás, aztán emlékeztetem magam, hogy csak semmi feltűnés. Nem könnyű. Mellettem egy csontsovány kutyaszerű lény reszket a betonon. Fel vagyok készülve, hogy kapok majd hideget-meleget az állatvédő hajlamú utastársaktól, s én majd higgadtan elmagyarázom, hogy nem vagyok állatkínzó. De ránk se hederítenek.
Szorítkozzunk a tényekre. Ez a stratégiám – volt időm kiötölni hajnali négy óta a gyepmesteri telep előtt. Azt mondták ugyanis, hogy hiába járok be két hete a Winstonhoz, őt csakis az fogadhatja be, aki először megy érte a kéthetes türelmi idő végén. A törvény, az törvény. Így hát én január közepén, hajnali négykor ott álltam a vaskapu előtt. Winstont az utcán találták csonttá soványodva, lázasan. Alaposan megverhették, mancsait úszóhártyaszerűen szétfeszítette a belefagyott hó és sár. Az orvos szerint minimális az esélye a túlélésre. Az első két napon, amikor bementem hozzá, meredten ült a kennelben. Nem emlékeztetett angol buldogra, sípolt a tüdeje, az orrából folyt a takony. Elmondtam neki, hogy ő a leggyönyörűbb kutya a világon, nekem elhiheti, van szemem az ilyesmihez. Nem reagált.
Aztán a harmadik napon odavánszorgott a rácshoz, és a kezembe nyomta eldeformálódott mancsát. A gondozó majdnem elbőgte magát; én nemcsak majdnem. De a törvény, az törvény, aki előbb érkezik... Később persze megtudtam, hogy senki más nem jelentkezett érte, mert dongalába van, a szaporítóknak értéktelen.
Hát ezért jó, hogy a villamoson van fűtés. Winston szőre sárga a kosztól, én csupa szőr meg mocsok vagyok az emelgetésétől, és a három nadrág miatt darabosan mozgok. Ismerem ezeket az arcokat: jaj, csak nehogy ide üljenek, ez van rájuk írva. Hát megállunk és próbálunk a lehető legkisebbre zsugorodni. Winstonnak, mondjuk, nem nehéz: lötyög rajta a hám is.
Átellenben integet egy férfi. Vörös az arca, piszkos barna kabát van rajta és lyukas csizma. Hajléktalan. „Itt még van egy hely” – mutatja a szemközti ülést, én pedig olyan fáradt vagyok, hogy gondolkodás nélkül elindulok. Ez a legjobb villamos, alulról jön a fűtés, kacsint rám, és nekem ekkor esik le: azt hiszi, én is hajléktalan vagyok. A barna kabát orrfacsaró bűzt áraszt. Néhány utas a következő megállóban átszáll a másik kocsiba. Máskor tán én is így tennék. De most mi se vagyunk éppen rózsaillatúak.
Kérdezi, mit keresünk errefelé, nem látott még minket. Megyünk vidékre, a szüleimhez, mondom, mert most, hogy szereztem egy kutyát, kirúgtak a kollégiumból, és lényegében hajléktalan vagyok. De valami majd lesz: munka is, lakás is. „Kolléga” – mondja, és nevetünk. Elővesz a zsebéből egy marcipánkockát. „Egy kislánytól kaptam két napja, azóta nem nyúltam hozzá, mert hát ilyesmit nem ehet csak úgy meg az ember. De ez igazán ünnepi alkalom, ugye? – kérdezi, s mire felocsúdnék, már oda is adta Winstonnak az édességet. Hebegek, hogy hadd fizessem ki, de azt kéri: ne sértsem meg. Mert az adástól ő most jobban érzi magát, mintha egy egész tábla csokit evett volna meg.