Annak idején Rákosi azt mondta, aki nincs velük, ellenük van. A Kádár-korszak „békülékenyebb” éveiben fordítottak ezen: aki nem ellenük, az velük van. Ennek szellemében már nem számított politikai ellenségnek az az értelmiségi, akinek zsebében nem lapult piros tagkönyv, pártfunkció kivételével bárki betölthetett bármilyen tisztséget, egyetlen elvárás volt csak: ne legyen ellenük. Orbán Viktor e téren – mármint a békülékenységet illetően - aligha hasonlítható Kádárhoz, mert ő csak egyetlen „viszonyt” hajlandó méltányolni, a Rákosi-félét. Azokat engedi a NER tüzének közelébe, akik hitet tesznek a „velünk” mellett. Mindenki más ellenség.
Lassan kötetnyi tanulmány gyűlik össze arról, hogyan sikerült néhány röpke esztendő alatt deformálni a hazai politikai közhangulatot. Nem is olyan régen nyilatkozta a Ház elnöke, hogy a „pincétől a padlásig átépítették” a magyar társadalom szerkezetét. Lebontották - ha kellett, lerobbantották - azokat a demokratikus bástyákat, amelyeket 2010 előtt tégláról téglára építgettek az egymást váltó kormányok, s ebben még Orbán első miniszterelnöki évei is benne vannak. Ma még nem tudni, mindez hová vezet, milyen színben tünteti majd fel ebben a folyamatban a Fidesz elnökének személyes szerepét a történelem.
A magyar kormányzat nem csupán felismerte a populizmus „áldásait”, Orbán és csapata tökélyre vitte a dolgot. Számos politikai elemző látja úgy, hogy ez a fajta gondolkodásmód korántsem idegen a magyar emberektől. Talán ezért bizonyos jelei mind a jobb, mind a baloldalon időről időre felbukkannak, vissza-visszatérnek a választási ígéretekben. Hol a tizenharmadik, hol a tizennegyedik havi nyugdíj ígéretével, hol egymásra licitáló béremelések meglengetésével, olyan kedvezményekkel, amelyeknek aligha látható a forrása.
Abban nincs közöttük különbség: a jövő felélése a fedezet. És ha ma azt kérdezik, velünk vagy-e amikor az aranytojást tojó tyúk combjáról leszopogatjuk a husikát, a többség lelkesen igent mond rá.
