Persze általánosságban beszélek róla, mert az idei után is már több hónap telik el, mire ez az írás megjelenik, de jövőre újra lesz és tavaly is volt. Mostanában kezd helyet kapni az anyák napja mellett, s mint gyakorló apának világos, hogy jólesik. Magyarországon maradt lányom már másodszor köszönt föl, sőt előfordult már, hogy itteni barátok is megemlékeztek róla olyanformán, hogy koromnál és írói, népművelői hajlamaimnál fogva mostohaapaként is funkcionálhatnék ilyesmire igényt tartó fiatalabb barátim életében.
Vagyis mint "stepfather". Mert a mostoha fogalmát az angol ezzel a szóval fejezi ki. A továbbiakban is logikusan itt "stepmother"-ről, "stepdaughter"-ről, "stepson"-ról, "stepbrother"-ről illetve "stepsister"-ről beszélünk.
A "step" szó első fokon lépést jelent, a "stepfather" tehát az angol mostohaapa, a vér szerinti apa helyére belépő, az ő funkcióit, föladatait átvállaló személyt jelenti, aki bizonyos értelemben több is, mint a vér szerinti apa, hiszen a szeretettől, gondoskodástól, fölneveléstől kezdve morális föladatként teljesíti mindazt, ami a vér szerinti apa számára magától értetődő, természetes. Ez arról tanúskodik, hogy az angolul beszélők közösségében a mostohának semmiféle negatív mellékzöngéje nincs, sőt mostohaapának, -anyának lenni inkább megtisztelő, fölemelő föladat.
De nem így a magyarban! A magyarul beszélők körében a mostoha, főleg a mostohaanya fogalmához mintegy epitheton ornansként kapcsolódik a „gonosz” jelző. A mostoha csak gonosz lehet. A magyar közgondolkodás nem úgy kezeli a mostohát, mint aki belép a hiányzó édesanya helyére vállalva az édesanya föladatait, hanem mint aki bitorolja az édesanya helyét, és a bitorló lehet-e más, mint gonosz?
Jó, az angolul beszélők másképp gondolkodnak. De vajon a hozzánk földrajzilag és kapcsolatainkat tekintve is közelebb álló németeknél van-e negatív mellékzöngéje a mostohának? Tudtommal nincs.
A német a mostohát az angolhoz hasonlóan a "Stief" szóval fejezi ki. "Stiefmutter" és hasonlóan a többi rokonfogalom: "Stiefvater", "Stieftochter", "Stiefsohn", "Stiefschwester", stb. A szó is, a szerkezet is rokon az angollal, a step→stief esetében a p→f változás hangtanilag teljesen szabályos, és a step=lépés meg a Stiefel=csizma szavak jelentéstani kapcsolata is követhető.
A mostoha szó a mi nyelvünkben csakis valami negatívat, rosszat, kellemetlent, veszedelmeset jelent; mostohák lehetnek a körülmények a terep- és egyéb viszonyok, az időjárás, de se az angol nem ismer ilyet - stepweather, stepcircumstances -, se a német nem mondja, hogy Stief Wetter vagy Stief Umstände stb.
A mostoha szavunk etimológiája sem indokolja a negatív színezetet, minden bizonnyal a bolgár "masteha" átvétele, megfelelői valamennyi szláv nyelvben megtalálhatók negatív mellékjelentés nélkül. Hol kezdődött a magyar nyelvben a mostoha és a gonoszság összekapcsolódása?
Talán, ha rendelkezésemre állna az a forrásanyag, ami egy nyelvtudósnak rendelkezésre áll, egzakt választ tudnék adni a kérdésre, mert nem csak azt tudnám megnézni Bárczi Géza szófejtő szótárában, hogy a mostoha szavunk a 14. sz. végén bukkant föl először írott nyelvemlékeink között, de azt is, mióta tapad hozzá negatív színezet és konkrétan mivel összefüggésben. Annyit tudok, hogy időben is az első jelzős szerkezet a "mostoha anya" volt, így jelentéstanilag biztosra vehető, hogy először a "mostohaanya" fogalmához társult a gonosz jelző, és innen sugárzott szét.
A világ mítosz- és legendakincse ismeri Romulus és Remus, Róma alapítóinak történtét, akiket farkasanya nevelt föl, ismert legenda Maugli története A dzsungel könyvéből, akit szintén farkasanya szoptatott, és farkashordában nőtt föl. Ezeknek a állat-mostoháknak szép és nemes szerepük van a mitológiában. Ha az állatkertben medvebocs, párduckölyök vagy bölényborjú anya nélkül marad, azt kutya-, macska- vagy kecskemama neveli föl, és nincs épeszű ember, aki erről rosszat gondolna.
A magyar társadalom történetére azonban a retardált feudalizmus a jellemző. A „nemes magyar nemzet” évszázadokig csakugyan a nemességet jelentette, a jobbágyság, sőt a városi polgárság nem tartozott a magyarsághoz. Az Árpáddal érkező honfoglalók leszármazottai, a nemesek voltak a magyarok, a nem-nemes lakosság a meghódított szlávok, gepidák, avarok, kunok, jászok, zsidók és cigányok ivadékai; nem-magyar, alsóbbrendű népség voltak. Dózsa György parasztlázadását történelmileg is példátlan kegyetlenséggel bosszulták meg a nemes urak, Dózsát tüzes trónra ültették, izzó vaskoronát nyomtak a fejére, sült húsát az alvezéreivel zabáltatták föl, kannibállá tették a parasztot, és ezzel - tudtukon kívül, mert az urak tapló agyába a gőgön és a bosszúvágyon kívül semmi más nem fért bele - a nemzet valódi gerincét törték meg hosszú századokra.
Amikor a parasztság felé forduló nemesség (a fölvilágosodás, majd a reformkor idején) legyűrve parasztundorát, mintegy magyarrá avatta a népet, ágyútölteléknek használta. A paraszt azt tapasztalta, hogy a rendiség örök, az urak örökké urak maradnak, fölfelé nincs kiút, innen kilépni csak a pocsolyán keresztül, az erkölcsi mocsáron keresztül lehet; vagyis akkor máshol verjük le a robotot, a botozást, a kalodát és mindazt a sérelmet, mely a rendiség, az úri Magyarország részéről ért bennünket - akkor a gyalázatot a gyengébben, a cigányon, a zsidón, tóton, a rácon, az oláhon verjük le.
A hétszilvafás kisnemes nem a parasztság vezető ereje akart lenni, hanem az urakhoz akart tartozni még azon az áron is, ha csak az urak alja, tányérnyaló csicskása lehet. Nem autonóm, tetteiért felelős polgár, hanem hűbéres szolga, „kisúr” akart lenni, a nagyurak csatlósa! Parasztundor: ez volt a magyar történelem hajtóereje
Ez a mentalitás - mely végső soron a rendiséggel azonos - merev és végtelenül immobil. Az egyén eleve (születésekor) adott helyzetét a teljesítményével nem tudja megváltoztatni, csak azzal, ha mind potensebb hűbérurakat szolgál. Szolgálat fejében viszont védelmet várhat: ebből fakad az uram-bátyám rendszer, a rokoni kapcsolatok meghatározó ereje, a ki kinek a kicsodája, kinek ki a haverja-hapsija, ki a mi kutyánk kölyke, ki nem az, ki tartozik a brancsba, ki nem. Ez az alapstruktúra Magyarországon szinte változatlanul, minden rendszerváltás ellenére, a fölső szinten különféléknek látszó politikai és társadalmi rendszerek, kormányzatok, sőt államformák alatt, mint a társadalom alapszerkezete, megmaradt. Nálunk a kapitalizmus is feudál-kapitalizmus volt, a fasizmus is feudál-fasizmus, és a szocializmus is feudál-szocializmusként működött, és a feudális alapstruktúra a mai napig meghatározó erejű.
Az eredmény kettős. Ez akadályoz minden lényeges fejlődést, minden igazi mélyreható változást és haladást, minden valóságos reformot, de ugyanakkor ez tartja életben egy végtelenül alacsony szinten a magyar társadalmat. (Az ember sokszor nem érti: hogy-hogy ez az ország, ez a nép, ez a nemzet még létezik?!) A "magyar genetikusan”, mondhatnám egy korábbi írásommal összhangban, az állandó pocsolyaléthez kopoltyúkat, de legalábbis kétéltű szerveket fejlesztett ki. A turulmadarat tartja totemállatának, holott egyetlen méltó totemállata lehetne csak: a béka.
Egy ilyen megmerevedett világban a legstabilabb, mert organikus, mert biológiai: a vérségi kapcsolat. (Ebből a megfontolásból táplálkozik a rasszizmus is.) A család itt nem funkcionális, egymást védő, óvó, ellátó közösség, hanem biológiai. A vér szerinti kapcsolat a biztos, a szabályos, az elfogadott; ellenben a vállalt, csupán a moralitáson alapuló kapcsolat a bizonytalan, kétes, gyanús, ami jobb, ha nincs is. Hogy a gyermek ellátatlan marad? Hát aztán!
A feudális gondolkodásba merevedett magyar világban a mostohaanya nem "stepmother", belépő anya, aki vállalja a hiányzó édesanya funkcióit, hanem a betolakodó, a bitorló, aki elorozta a vér szerinti, az ÉDESANYA helyét. Tehát csak gonosz lehet.
Az apák napja pozitívuma, hogy fölhívja a figyelmet az apákra: ők is léteznek. De minden éremnek két oldala van; anyák napján sem gondolunk a gonosz mostohákra, csak az ÉDESEKRE, és apák napján is elfelejtjük mindazt, amit férfiak követtek el mostohaapaként elsősorban mostohalányaik ellen. De ha egy pillantást vetünk a bűnügyi statisztikákra, elborzadunk a számoktól, mennyi rémséget követtek el férfiszörnyetegek mostoha- és vér szerinti lányaik és fiaik, általában a kiszolgáltatott gyermekek ellen. És mennyi szörnyűség marad föltáratlanul és büntetlenül és közben mennyi élet megy tönkre!
Mindezek alapján én ma már biztos vagyok abban, hogy a gonosz mostohaanya fogalmát nem csak a féltékeny édesanyák találták ki, ahogy azt korábban gondoltam, hanem a különféle válások, újraházasodások, megözvegyülések során kirekesztődött vér szerinti anyák és apák együttesen, jó magyar módra mindig másra mutogatva.
Túl messzire kanyarodtam az apák napjától? Remélem elnézi nekem az olvasó. Descartes híveként: Cogito ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok. Vagy másként szólva: Azért vagyok még, mert gondolkodom.
