Eva Boyd tizenkilenc volt; nem sokkal kevesebb, mint a nála három-négy évvel idősebb Carole King és Gerry Goffin. A lány az ifjú New York-i zeneszerző-szövegíró házaspár kis gyermekét pesztrálta – heti harmincöt dollárért – babysitterként, és néha dúdolta a korabeli amerikai slágereket. Talán még az Oh! Carolt is, amelyet a komponista-előadó Neil Sedaka Carole Kingnek írt; válaszul Goffin – a Sedaka-szám dallamára – megalkotta, King pedig elénekelte az Oh Neil című paródiát. Ez utóbbira a feledés homálya borult, az Oh! Carolt – valamint az 1959-ben megjelent kislemez B oldalán felhangzó One Way Ticketet – viszont azóta is nyomják minden valamire való mulatóhelyen...
Goffinnek nem csak a kifigurázás jutott eszébe. Eva trillázása közben felötlött benne: mi volna, ha következő dalukat a muzikális bébicsősz énekelné lemezre? Eredetileg az 1962-ben a Mashed Potato Time-mal arató Dee Dee Sharpnak szánta a nótát, de a producer Don Kirshner is pártolta, hogy próbálják ki a gyerekgondozót, így aztán „Little Eva" – ahogyan munkaadói hívták – a férjjel és a feleséggel bevonult a stúdióba.
Vele több volt a kockázat, mint a művész kettőssel, amely halmozta a sikereket. Olyan világszámokat gyártott futószalagon, mint a Will You Love Me Tomorrow (előadta: a Shirelles), a Take Good Care of My Baby (Bobby Vee), a One Fine Day (Chiffons), a Don't Bring Me Down (Animals), az Államokban Tony Orlando tolmácsolásában piacra dobott, de az alig negyvenkét évesen szívrohamban elhunyt liverpooli Billy Fury interpretálásában „ideát" átütőbb Halfway to Paradise vagy az eredetileg a brooklyni Earl Jeannel felvett, ám utóbb a Herman's Hermits védjegyévé váló I'm into Something Good.
A duó Eva Boyddal és a Loco-motionnal sem járt rosszabbul.
Azért a kötőjeles cím, mert a loco spanyolul bolondot jelent, a loco-motionnal meg azt akarta tudatni Goffin és King, hogy őrült mozgásra késztet. Azt, aki a tizen- és huszonévesek közül eljárta a dalhoz kitalált táncot, a szebb korúak tényleg flúgosnak nézték... Viszont a nóta egyenes úton jutott az amerikai slágerlista élére 1962-ben, sőt ugyanoda került 1974-ben is, amikor - meglepő módon - feldolgozta a hard rockot játszó michigani zenekar, a Grand Funk Railroad. Ez volt a második eset a Billboard-lajstrom történetében, hogy ugyanaz a szám két különböző előadóval is Number One-ná avanzsált. Ilyesmi először akkor fordult elő, amikor Donald (Donny) Osmond 1971-ben adaptálta Steve Lawrence (eredetileg Bobby Vee-vel rögzített, de vele hatástalan) 1962-es nótáját, a Go Away Little Girlt.
Tudják, ki írta azt a dalt?
Goffin és King.
Utóbb még hétszer történt hasonló kettőzés. A Please Mr. Postman első volt a Marvelettesszel (1961) és a Carpentersszel (1975); a Venus a hágai Shocking Blue-val (1970) és a londoni Bananaramával (1986); a Lean on Me Bill Withersszel (1972) és a Club Nouveau-val (1987); a You Keep Me Hangin' On a Supremesszel (1966) és Kim Wilde-dal (1987); a When a Man Loves a Woman Percy Sledge-dzsel (1966) és Michael Boltonnal (1991); az I'll Be There a Jackson Five-val (1970) és Mariah Carey-vel (1992); valamint a Lady Marmalade a Labelle trióval (1975), továbbá Christina Aguilera, Mya, Pink és a rapper Lil' Kim négyesével (2001).
A Loco-motion karrierjének azonban még 1974-ben sem volt vége. Tizenhárom esztendővel később az ausztrál Kylie Minogue is elővette a dalt, és az amerikai lista harmadik helyére vitte. Némi csalódást keltett, hogy két hellyel elmaradt az addigi átlagtól, ám az ötödik kontinensen a nyolcvanas évek legnépszerűbb számaként jegyezték az 1987-es feldolgozást.
Negyedszázaddal korábban a kis Evát egy másik számmal is megörvendeztette Goffin és King, ám a Keep Your Hands Off My Baby "csak" a tizenkettedik helyig jutott. Meg nem akármilyen fülekbe mászott. Szerepelt az 1994-ben CD-n közre adott Beatles-antológiában, melynek örökbecsű darabjait 1963-ban vették lemezre a BBC-nél.
Ha a mesés liverpooliaknak megfelelt a nóta, akkor nyilván mi sem bánjuk meg, hogy föltesszük magunkban.
