A második királynő a Szigeten Patti Smith óta! - kiáltotta egy inkább hatvanas, mint harmincas férfi a Nagyszínpad előtt pénteken koraeste. Ő nem méltatlankodott, hogy az angol dalszerző-énekesnő, P. J. Harvey koncertje még nappali fényben kezdődött, pedig alig lehetett felismerni a 48 éves, de néha a tizenkét évesek zavart bájával színpadon álló művészt. Évtizede vártuk, hogy Magyarországon láthassuk, most végre ott volt előttünk élőben. Koncertje megállta volna a helyét a nemrég épült hamburgi Elbphilharmonie vagy a New York-i Madison Square Garden épületében is, akárcsak a Müpa pódiumán, de leginkább egy kis klubban valahol a belváros mélyén. Mégis a Sziget Fesztivál hozta el őt.
Talán sosem jelent meg ekkora dilemmaként a kulturális közbeszédben, hogy kinek szól a Sziget és merre kellene tartania. 44 ezerrel, tíz százalékkal kevesebben jöttek el az idén, mint tavaly. Ennek lehet oka a kevésbé nagy sztárok fellépése, az egyre több európai fesztivál, de az újdonság tűnő varázsa is. A fanyalgók az alternatív és rockfesztiválnak indult rendezvény zenei pálfordulását szidják, és a kulturális eseményt a VIP-részlegben megjelent potentátokkal minősítik - ahelyett, hogy az elfogadást hosszú évek óta következetesen erősítő programjaival jellemeznék.
A Sziget ma már csak résztulajdonosa, alapítója, Gerendai Károly is arról beszélt, hogy már nem ismeri a mai fiatalok ízlését, a meghívott fellépők nagy részét. És sokan mi sem, akik negyedszázadon át szigetlakóknak számítottunk. Valóban, nem haladtunk a korral: rácsodálkozunk a Nagyszínpad DJ pulton játszó fellépőire, befogott füllel sietünk arrébb egy kis sátorba, ahol persze most is felfedezhetünk valaki újat.
A tizenöt éves gyerekünk számára azonban ez volt az első Szabadság Szigete. Őt elvarázsolta a színkavalkád, a sokféle ember, az afrikai táncosok és a házasságkötő sátor, az Art Zone alkotásai és a tűzmadarak. Átélte a „Kell egy hét együttlét” érzését, amelyet mi - talán leginkább magunk miatt - már alig.
