„Hagyjatok, jól vagyok, tényleg!” – nyögi zihálva a torzonborz hajú srác a széttaposott söröspoharak között a ragacsos földön fekve. Mezítláb van, lábfeje fekete a mocsoktól, strandpapucsa az alkarjára applikálva, mint valami bizarr karkötő. Nehezen veszi a levegőt, meztelen felsőteste intenzíven emelkedik-süllyed, amennyire a kivetítő kékes fényében látszik, ömlik róla az izzadtság.
A tömeg általában pillanatok alatt szétszéled az utolsó akkord után: mindenki rohan egy másik helyszínre, az első sort pedig rohanvást foglalják el a következő fellépő keményvonalas rajongói. Most épp tinilányok, akik csillámporba burkolva, kilazult copfokkal, élőláncot alkotva igyekeznek átverekedni magukat a párolgó tömegen.
Emberünk pedig még mindig a földön fekszik, s hajtogatja: jól van, mi több, idejét sem tudja, mikor volt ilyen jól. Tulajdonképpen soha. Sokan megállunk körülötte, hívjunk-e segítséget, egy barátja próbálja a karjánál fogva felemelni a földről, ő azonban újra meg újra visszacsuklik, mint valami marionettbábu. És ekkor nevetni kezd: higgyük már el, ő alig ivott, de neki ez volt élete koncertje, hagyjuk egy kicsit fekve, amíg feldolgozza. Mit tehetnénk? Hagyjuk. Távozóban még hallom – talán a földön fekvő srác mondja, talán más –: így akarok megöregedni, mint ezek a színpadon, érted? Csak így érdemes, bazmeg.
Egy ilyen jelenet után persze nehéz arról írni, micsoda pazar koncertet adott a Bad Religion az A38-sátorban. Úgy korrekt persze, hogy minden szükséges információt megadunk az olvasónak: kaliforniai punk, politikus, rendszerkritikus szövegek, harminchét éve megdönthetetlen renomé, megkockáztatnám a legenda szót is, bár biztosan van néhány önérzetes szaktárs, aki ezért az orromra koppint. Egy ilyen jelenet után ugyanakkor lehetetlen arról írni is, hogy régen minden jobb volt, amikor még feleakkora volt a VIP-részleg, mindannyian a porban-sárban fetrengtünk és csak három színpad közül választhattunk. (A hangosítás, mondjuk, nem változott. Szar volt akkor is, szar most is, ezzel tartozom az objektivitásnak.)
Mert egy ilyen jelenet megmutatja, hogy miért járunk még 2017-ben is fesztiválokra, miért lavírozunk bazáribbnál bazáribb produkciók (mint, mondjuk, a nagyszínpados EDM-sztárok) között, óvatosan, nehogy összetapossuk azt a valamit, amit egykoron fesztiválélménynek hívtunk. Kész vicc persze, hogy ennek felismeréséhez egy harminchét éves punkbanda tényleg frenetikus koncertje kell és nem egy sisteregve berobbanó új sztár, akiről el lehet mondani majd húsz év múlva, hogy látod, fiacskám, én már akkor láttam őt élőben, mielőtt.
Mert persze el lehet bólogatni a Rita Ora helyett beugróként érkező Iggy Azalea slágereire, mi több: még akár kedvelni is lehet a profin begyakorolt flegma arckifejezését, a jelenséget, hogy jön egy ausztrál csaj, és úgynevezett rapet csinál, nem is rosszul. Azalea becsülettel küzd a hangosítással, az erős széllel, mindezt úgy, hogy hallhatóan hangszálgyulladása van, s emiatt igen gyakran szorul némi vokális támogatásra. Műsora korrekt – igen, ez az a szó, ami bók akar lenni, de mindössze annyit jelent: pár hónap múlva a kutya sem fog emlékezni a koncertre.
A svéd Galantis duó szintén beugróként érkezett, a Clean Bandit helyett, s ha létezik nagyszínpadra optimalizált produkció, akkor az egészen bizonyosan a svéd DJ-producer-kettősé. Velőtrázó basszusok, hatásvadász effektek, két (túl) vidáman ugrándozó férfi és látványos fénytechnika – nincs ezzel gond, csak hát két hangot nem lehet felidézni belőle öt perccel a show vége után.
De aztán az ember bóklászik egy kicsit a néptánccsoportok és utcaszínházasok között, és kilyukad az angol The Courteeners utolsó két számára, és hirtelen megcsapja valami őszinteség, valami, amitől ugrálni meg tapsolni támad kedve, karöltve néhány illuminált és izzadt brittel, de jó, te is tudod a szöveget? Aztán jön a Bad Religion, másodpercekre hagy csak pihenni, ledarál a saját fiatalságunk, felbugyog belőlünk a Bush-éra elleni düh, ami most, amikor Trump épp atomcsapást helyez kilátásba, Orbán Viktor meg tulajdon emlékműveit építi stadionok formájában, ezerszeresen aktuális. Ez örök, úgy látszik: hogy nem tartunk sehova. Meg a szar hangosítás.
A koncert végén kilépünk az Európa színpad elé, ahol még elkapjuk a tizenhatnak kinéző svéd lányt, Reint, aki azt üvölti a koromsötét elektróalapokra, hogy a kapitalizmus rohad, a pénz rabszolgái vagyunk. És állnak értetlenül a punkok, hogy most akkor mi van: ez elektronikus zene, az meg egy térdzoknis fruska odafönt egy dobsamplerrel, de közben meg mégis valahogy headbangelni kell rá. És persze veszek egy Rein-pólót, odahaza levágom az ujjait, és kirakom szegecsekkel az egészet. Mert csak így érdemes megöregedni.
Mai program:
14:00 Baross Imre Artistaképző
23:00 Molnár Csaba táncszínháza
