Sokan és régóta biztattak azzal, hogy írjam meg végre „a Toldy” történetét. Ez nem a gimnázium, hanem egy remek társaság, az osztályunk története lesz.
Prológ
Keddenként öten álltunk reggel 3/4 8-kor a budai Fazekas utca és a Batthyány utca torkolatában, pontosan az előtt a ház előtt, ahol a későbbi Kossuth-díjas nagy költő, Petri (akkor még Perl) Gyuri lakott. Papp Zsolt, a későbbi zseniális filozófus és publicista, Gyuri, Fort Péter, későbbi többszörös MTI-tudósító, Grenitzer Robi, későbbi MNB kommunikációs főember és jómagam. A fontos megbeszélés témája mindig az volt, hogy ne lógjunk-e el az első két óráról, tudniillik a zseniális órarend-szervezők keddre mindig két oroszórát állítottak be elsőnek. Ki a fenének volt hozzá kedve? Zsoltot, a fegyelmezett, mindig kitűnő tanulót hét lóval se lehetett bliccelésre rábírni, négy szavazat győzött egy ellen. Mi négyen, Gyuri, Péter, Robi és jómagam a távolmaradás mellett döntöttünk (nem mindig, de gyakran), és oroszórák helyett fölmentünk a Vár aljába, és ott hülyéskedtünk 8-tól fél 10-íg. Amennyire emlékszem, ebből senkinek semmi baja nem volt, holott a rettegett orosztanár, Cihika Mihály igazgatóhelyettes üldözési mániában szenvedett. Engem alighanem észre se vett, hiszen én voltam az osztály legjobb oroszosa, de a többiek feltűnhettek neki. Akárhogy is, az osztályfőnök nem csinált „ügyet”.
1.
A kárpátaljai származású Cihikáról úgy hírlett, hogy hajdanán még Rákosi Mátyásnak is tolmácsolt, bár ma sem értem, hogy az oroszul viszonylag jól tudó „Borzasnak” miért lett volna szüksége egy magyarul erős orosz akcentussal beszélő tolmácsra. Akárhogy is, orosztanárunk hervadhatatlan érdemeket szerzett dr. Antall József (akkor még Toldy) kiváló erőkből álló érettségiző osztályának kinyírásában (1959). Az akkor körbejáró történet szerint a fiúk – akkor még fiúgimnázium voltunk – a sikeres érettségi fölötti örömükben elégették a tankönyveiket, Cihika felfigyelt rá hogy itt megint „orosz” könyveket égetnek (’56 után három évvel), és bosszút forralt. Antall és az egész osztály súlyos fegyelmit kapott, egyik gyerek se jelentkezhetett egyetemre (csak egy évig, utána már igen). Ez volt a Toldy legnagyobb botránya.
Cihikának a gyanakváson kívül még két szenvedélye volt. Az általa osztályidegennek vélt osztálytársaim (nem sok volt) lepontozgatása, okkal vagy anélkül; a másik a titokban dohányzók üldözése. Erre én és Perl Gyuri „fáztunk rá”. Egy szép nap történetesen fizikaórára nem volt kedvünk menni, belopóztunk a „fizikum” közeli WC-be és ott rejtőztünk el. Mivel tudtuk, hogy Cihika állandóan besompolyog órák alatt a klozettokba, elővigyázatosan felálltunk az ülőkékre, ott bagóztunk, nehogy szokásos módszerét alkalmazva – a zárt ajtók mögé alulról belesve – felfedezzen bennünket. Egyszer csak nyílik az ajtó, halk léptek, mi pedig állunk és kussolunk. Jó idő eltelik, záródik az ajtó, és a hülye Gyuri, nem tudván, hogy ez is a sunyi ellenőr módszeréhez tartozik, megszólal: „Te, itt van még az a f..sz Cihika?”. Ott volt és már tudta, ketten vagyunk. Fülön fogott mindkettőnket, elkísért a „fizikumba” és átadott Szalmai tanár úrnak. Egy igazgatói megrovás kíséretében.
2.
A Vár tövében levő patinás Toldy gimnáziumról valaki azt írta, hogy a „budai úrigyerekek” iskolája volt. Egy szó nem igaz belőle. Haminchárman voltunk, a lehető legvegyesebb családi háttérrel. Magasan és közepesen képzett értelmiségi szülők gyerekei, alkalmazotti csemeték, fizikai dolgozók, házmesterek és egyebek (például mint Gyuri és az én esetemben, egyedülálló özvegyasszonyok) neveltjei. De soha, egyikünket se érdekelt, ki honnan jött. Ez egyszerűen nem volt téma, ahogy a származás és a vallás sem. Nagyszerűen egymásra találtunk, és szinte az első pár hónaptól fivéri szeretetben éltünk.
Mert például miért ne szerettem volna én a Horvát utca elején élő, munkásszármazású, de magas IQ-val született Robit meg az ő (magyarul nemigen társalgó) sváb nagyszüleit, akik akkor még lovakat tartottak. Az Éberling-nagypapa volt talán az utolsó a budai sváb fuvarosok közül, a nagymama meg – náluk sokat vendégeskedtem – olyan buggyantott tojáslevest tudott főzni, mint senki ezen a földön.
Közel 60 év távlatából arra kell gondolnom, hogy valamilyen „titokzatos kéz” mégiscsak összeválogatott bennünket. Javarészt okos gyerekeket. És hogy miért? Erre a lehető legbizarrabb válaszom van. Mert mi, a Toldy akkori I/b osztálya volt kiszemelve arra, hogy az ország első 5+1-es rendszerben tanuló társasága legyen. Mi is volt az 5+1? Öt nap tanulás, egy nap fizikai munka. Dicséretes fantáziával nekünk azt találták ki, hogy „fizikai tevékenységünket”, mely jót tesz az elpuhult középiskolai diákságnak, kezdjük az Állatkertben! Tanórák helyett aztán oda vonultunk ki, kedvem volna azt mondani, hogy teveszart gyűjteni, de ehelyett nem állati ürüléket tisztogattunk (amennyire emlékszem), hanem söprögettünk, füvet gyűjtöttünk meg ehhez hasonló, kiemelkedően hasznos tevékenységeket végeztünk, az állatkerti dolgozók legnagyobb örömére. Mit mondjak, sokat segítettünk nekik. Idővel mentoraink rájöttek, hogy ez az egész úgy marhaság ahogy van; átirányítottak bennünket a Kontakta gyárba, a Váci útra, ahol pl. az esztergálás alapismereteire szakképzett emberek tanítottak bennünket.
A társaság leginkább sajnálatra méltó egyéne a felügyelő tanár volt – emlékszem például dr. Szakács Andrásra, az angoltanárra (angolóráink nem voltak), aki a műhely egyik sarkában egy szabályos ketrecben ücsörgött vagy hat órán át, méla undorral az arcán és ügyet sem vetett ránk. Hogy ez mire volt jó? – a Jóisten a megmondhatója. Viszont néhány osztálytársam az eszterga- és köszörűgépek helyett a Kontakta segédmunkásnőinek a kipróbálásával kísérletezett, volt, aki nem is siker nélkül. Ennyit az 5+1-ről, amelyet miutánunk országszerte bevezettek, amíg csak magától ki nem múlt. (Folytatjuk).
