Némi keserűséggel kell tudomásul vennünk, hogy a kormányváltás célja egy lépéssel sem került közelebb a megvalósuláshoz. Érthető az MSZP elnökének, Molnár Gyulának a Momentumot sújtó kritikája, mely szerint komolytalannak bélyegzi a 2022-es parlamenti választásokra való készülődésüket, csak éppen azt hagyja figyelmen kívül, hogy egy újonnan szerveződő párt esetében a 2018-ra vonatkozó kijelentés mennyire távol állna politikai életünk realitásától. Hiszen a legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP sem jutott egy jottányival sem közelebb a választási győzelemhez.
Tehát a Momentum választásokra vonatkozó terveit lehet a szerénységgel magyarázni. A több tízmilliós bodajki fesztiváljukat viszont annál nehezebb. A közéletbe újonnan érkező szervezeteknek a saját pénzügyi hátterükre vonatkozó nyilatkozatai pontatlanságuk miatt kellemetlen találgatásokra adnak okot. Ami annál is inkább aggasztó, mert elhalványítja a politikára fonódó korrupció felszámolásának a lehetőségét. Márpedig a korrupció-ellenesség meggyőző ereje nagyobb volna, mint egyéb, a kormányváltás bizonyosságát erőltető jelzések. Mint például az az kormányképesség igazolására szánt gyakorlat, melynek során a minimális támogatottsággal rendelkező pártok vezetői miniszterelnök-jelöltként lépnek fel.
Ezért nem feltétlenül a PM vezető politikusát, Karácsony Gergelyt kell felelőssé tenni, aki legutóbb remek cikkben foglalta össze az elképzeléseit, hanem inkább azt a politikai életünket régóta jellemző szemléletet, amely mintegy kiköveteli, hogy egy magára valamit adó pártnak - ha törik, ha szakad - miniszterelnök-jelöltet kell állítania. Az efféle jelölés semmit sem ad hozzá az egyik vagy másik politikus nyilvános szerepléseinek súlyához, nem növeli a rendelkezésére álló média-felületet. Sőt mivel így egy virtuális zónába helyeződik, az általa megfogalmazott igazságok ugyanott kötnek ki. (Meg kell említenünk, hogy Majtényi László köztársasági elnök-jelöltsége ennél jóval többről szólt. Ebben az esetben a jelöltség egy olyan személyiségnek biztosított közéleti szerepet, aki enélkül nem tudta volna az egész nemzetnek szóló üzenetét kellő súllyal megfogalmazni.)
Kérdés, hogy a hibákkal való szembenézés helyett érdemes-e hamis illúziókkal házalni? Hiszen minden ellenzéki párt a lehető legkönnyebben tud válaszolni arra, hogy a többiekkel miért nem akar összefogni, de arra már kevésbé, hogy miként képes bővíteni a hasonló felfogású pártokkal egyetemben a maga szavazótáborát.
A szereptévesztés olykor a nyilatkozatok tartalmában is tetten érhető. Ennek iskolapéldája Bokros Lajosnak a Soros Györgyhöz intézett nyílt levele, amelyben szinte szentté avatja a magyar származású üzletembert. Mivel a kormányzat kétségtelenül ízléstelen kampánya ördöggé feketítette, ezért az ellenzéki reakció nem is lehet egyéb, mint annak a szöges ellentéte. A Bokros-levél átesett a ló másik oldalára. Pedig az igazság alighanem középütt leledzik: van, amiért Sorost valóban lehet dicsérni, és persze van, amiért el lehet marasztalni. Jelesül, hogy ő volt az egyike azoknak a pótolhatatlan szerepet játszó támogatóknak, akik a nyakunkra szabadították a Fideszt. Erre azért is érdemes emlékeznünk, mert a kormányzat e tekintetben feledékeny, de legalábbis a tagadhatatlan tények jelentőségét igyekszik a minimálisra csökkenteni. Holott a kezdet kezdetén nyújtott segítség, amikor még a Fidesz a legkisebb parlamenti párt volt, aligha nevezhető elhanyagolhatónak.
De hát hagyjuk a múltat! - mondhatnánk nagyvonalúan, ha nem éppen abban lenne „a kutya elhantolva”. És nemcsak a kormányé, de az ellenzék jelen helyzete és közelebbi jövője is. A legutóbbi választási vereségükből semmit sem tanultak: jórészt ugyanazokkal a gondokkal küzdenek ma is, mint annak előtte. Főleg, ha a legerősebb ellenzéki párt, az MSZP felől nézzük a választásokra való felkészülést. S itt hivatkozhatunk Botka László legutóbbi kijelentésére, hogy a kisebb pártokra nincs szüksége. Nagynak viszont csak a sajátja nevezhető, és azon belül is vannak viták, például Molnár Zsolttal. Eszerint még a saját pártját sem sikerült teljesen meggyőznie.
Sok minden nem is egészen értelmezhető. Már az is eléggé ellentmondásos, hogy Botkát leváltották a választmányi elnökségről, Tóbiás Józsefet meg a pártelnökségről, aztán mégis Botka lett a miniszterelnök-jelölt és Tóbiás a kampányfőnök. Ha nem jelöltették volna magukat az említett párttisztségekre, hanem önként lemondtak volna az újabb és a választások szempontjából fontosabb megbízatásuk érdekében, világos volna a történet. De így az a benyomásunk támad, hogy az MSZP országos választmányának elnöki tisztségére alkalmatlannak talált politikus az ország miniszterelnöki tisztségére viszont alkalmas. Sőt annyira az, hogy a soron következő választás az MSZP hangszerelésében a végső harc időpontja lesz.
Itt azonban érdemes Lenint idéznünk. Ő mondta, hogy amikor az elvtársak azt éneklik, hogy „ez a harc lesz a végső”, azért ebben van egy kis túlzás.
