Az állomásépület hatalmas üvegtáblái visszaverik a hangunkat. Hörgünk. Legfőképpen Micike hörög – a nevét örököltük a menhelyről, a jó ég tudja, ki ad ilyen nevet egy elhízott angol buldognak –, Winston lakonikus belenyugvással vár. Egy órája szobrozunk itt, a hajnal óta cipelt, már langyos vízzel locsolom a két kutyát. A sínek fölött rezeg az izzó a levegő; bemondták, hogy hőségriadó van.
Két buldoggal utazni tortúra. Azt hittem, a debreceni átszállással túl vagyunk a nehezén. Találtunk egy üres kupét, hamarosan bekéredzkedett egy fiatal férfi, nevetett, amikor meglátta a dicső kompániát. A többi úgy van előttem, mint egy nagyon rossz film.
Jön a kalauz, átadom neki a jegyeinket – élőállat-szállítási, ez van ráírva, igaz, fogalmam sincs, ki és miért akarna halott állatokat szállítani. Gyanakodva néz, mutassam az igazolványom. Mutatom, noha semmiféle kedvezményt nem veszek igénybe, ő pedig nem rendőr. Hol a kutya, kérdezi, én meg az ülés alá mutatok, a kezemben tartott két póráz végére. Horkolnak. A jegyeink érvényesek, tizenötezer forint volt az utunk oda-vissza. Odanyújtom az oltási könyveket. A kalauz gyanakodva néz, de mivel minden rendben a papírjainkkal, lekezeli a fiatal férfi jegyét. Aztán visszafordul.
Van rajtuk szájkosár?
Őszinte alkat vagyok, rávágom: nincs. Angol buldogok, fizikai képtelenség rászuszakolni a fejükre, mert vagy a szemüket nyomom ki vele, vagy megfulladnak tőle. Ez igaz, bólogat a fiatal férfi, egy barátjának is buldogja van, nem lehet rá szájkosarat tenni, meg hát amúgy se ártanak ezek a légynek sem. Magát nem kérdeztem, mordul a kalauz, és ekkor megérzem, hogy bajban vagyunk: szinte látni, amint az ereiben szétárad a hatalom mámorító érzése. Akkor megbüntet, mondja. Egy fillér sincs nálam, csak holnap kapok fizetést, felelem (és így is van), meg amúgy is érvényes menetjegyünk van, évek óta utazunk így, és soha semmi probléma nem volt.
Akkor le fognak szállni.
Az ismeretlen fiatal férfi odanyújt neki egy ötezrest: csak ennyi van nála, hadarja, de hát nem szállíthat le két kutyával a harmincnyolc fokban, pénz nélkül egy vadidegen városban. A kalauz kitágult orrlyukakkal ingatja a fejét.
Dehogynem. Mindjárt beérünk Kabára, ott le fog szállni.
A vonat lassít, a kalauz a folyosó végére megy, én dermedten ülök. A férfi próbál nyugtatni, a kalauz biztosan csak leckéztetni akart. Ám a vonat nem indul. Kinézek a kupéból a folyosóra – néhányan már méltatlankodnak, miért állunk. A kalauz elüvölti magát, és rám mutat: beszéljék meg a hölggyel, aki nem méltóztat leszállni. Amíg nem száll le, nem indulunk. Fogom a bőröndöm, felébresztem Winstonékat. Kóvályognak még akkor is, amikor egyenként leemelem őket. Az utasok az ablakban csüngve bámulnak, amint a tűzforró talajon bukdácsolunk. A kalauz diadalittasan int a masinisztának, lehet menni, ő győzött.
A következő vonat két és fél óra múlva jön. Kínomban írok egy SMS-t a családomnak: „Üdvözletemet küldöm Kabáról! A város szép, csak kicsit meleg van, és elromlott a csap az állomáson”.
