Azt írja a kormányközelbe rugdalt félhivatalos félállami hírportál, hogy a vizes vb megrendezése tízmilliárdokban mérhető reklám- és országimázs-hasznot hozott, és már önmagában ezért megérte megrendezni. Ha jól értem – tudjuk, hogy az ilyen kinyilatkoztatásokkal nem tréfál a kormány –, az a legerősebb érv a minden sportsiker ellenére felelőtlen és pazarló pénzszórásnak tűnő projekt mellett, hogy remek üzlet volt 170 milliárd forintért (plusz az utólagos kiadások) megcsinálni egy rendezvényt, ami optimális esetben néhány tízmilliárdnyi értékű pozitív nyilvánosságot eredményezett a jó hírekkel a világsajtóban egyébként tényleg ritkán szereplő Magyarország számára. Hát…
Őszintén szólva, a hasonló érvek mögül Hitler nyáli olimpiájától Putyin téli szpartakiádjáig mindig kilógott a politikai-korrupciós lóláb, és örülni legfeljebb csak annak lehet, hogy - az előbbiekkel ellentétben - nálunk egyelőre nem minősül hazaárulásnak a vártnál gyengébb szereplés (a lopás pedig sosem minősült annak, ezért tartunk itt).
Aki hinni akar a mesékben, az magától Orbán Viktortól sem kapott több segítséget: a miniszterelnök azzal az érvrendszerrel sietett a kommunikációs csapdahelyzetbe tévedt nyáj segítségére, hogy immár ország-világ előtt bebizonyítottuk, bármilyen világverseny megrendezésére képesek vagyunk. Én mondjuk sokkal jobban örülnék – és ahogyan a környezetem megnyilvánul, korántsem vagyok ezzel egyedül –, ha inkább a közoktatás, az egészségügy vagy ad abszurdum a közösségi közlekedés megszervezésében csillogtatnánk a képességeinket (örök emlék a világbajnokságról, hogy fel-alá kóvályognak a városban a rendezvényre vidékről fölvezényelt fehér buszok, miközben a mindenféle itiner nélkül útnak indított sportolók hatalmas táskáikkal a vállukon a villamosmegállóban böngészik a magyarul kiírt menetrendet), de ha a tényeket nézzük, a kormányfőnek még csak abban sincs igaza, hogy maga a kivitelezés sikeres volt. Annak idején, még az előző rendszer vége felé az „Ez a mi formánk” szlogennel reklámozták a botrányos útépítések hazájában az első Forma1-es verseny végett határidőre és a kívánt minőségben elkészült mogyoródi pályát, amelyről utóbb nem csak az derült ki, hogy a többszörösébe került a tervezettnek, hanem az is, hogy az összes olyan tervezési és építési betegség megfertőzte, amelyek miatt Magyarországon fél évszázada nem sikerült egyetlen közúti beruházást sem tisztességesen megcsinálni. A vizes vébé számomra azt igazolta, hogy bár harminc év eltelt azóta, pontosan ugyanazon a szinten állunk ma is: az eredeti tervekhez képest hétszeres (!) áron (24 vs. 170 milliárd), megkérdőjelezhető minőségben (parkolóház külsejű úszócsarnok a Duna-parton, parkolóvá betonozott sétány, a Dagály-strand kiirtott parkja, a világ legdrágább, már menet közben átépítésre szoruló ugróállványa stb.) fel tudtak építeni Orbán foci- és szotyolapartnerei valamit, ami bizonyos megszorításokkal, olykor az érdeklődő közönség nagyobbik felének kizárásával alkalmasnak bizonyultak egy világbajnokság lebonyolítására. Szép magyar siker a XXI. századból, sokáig emlékezni fogunk rá.
