„A vágy, fantázia, a szerelem a legfőbb képzelődés.” Ez a fő üzenete a szegedi Vízkereszt, vagy amit akartok című előadásnak. Ha pedig ez így van, minek ez a sok bonyodalom, hűhó, miegymás. Béres Attila rendezése pontosan ezt kutatja: ha lelkünk mélyén tisztában is vagyunk azzal, hogy gyakran magunk építünk légvárakat, vagy Szegeden „homokvárakat”, hogy aztán gyakran belássuk a tényeket és magunk is romboljuk le, vajon miért nem tudunk mégsem szerelem nélkül meglenni. Még akkor sem, ha ez az érzés sokszor viszonzatlan. Valószínű, hogy így vagyunk összerakva, és nem csak azért, mert szeretünk szenvedni. A vágyra szükségünk van, még akkor is, ha azt egy idő után megöli a csömör. (Fordítás: Nádasdy Ádám). A szegedi Vízkeresztet rendkívül látványos külsőségek támogatják, ilyen például Horesnyi Balázs rengeteg homokból felépített tényleg megjegyezhető világa. Középen egy félrefordított hatalmas Shakespeare fej szintén homokból, bár ha a rendező ezt nem árulja el előre, akkor nem biztos, hogy rájövök, kit is ábrázol. Az ötlet jó, hogy bizonyos szereplők egyenesen Shakespeare szájából jöjjenek ki, meg egyáltalán a Mester szelleme…
Az talán még hatásosabb és találóbb is, hogy három teljesen külön álló világ jelenik meg a színpadon. A herceg Orsino (Görög László) kerti törpékkel teli hivalkodása, Olivia (Pálmai Anna) gyászos közege, illetve Böföghy Tóbi (Elek Ferenc) és barátai dorbézoló élettere a Shakespeare fej tetején. Ráadásul mindenkinek saját zenekara van. A hercegnek egy szinte minden műfajt tudó rockegyüttese (Énekes: Szőcs Artúr, méghozzá remekül énekel). Oliviának négy csellistából álló komoly zenekara van, Böföghy Tóbiéknak pedig egy magyar nótákat is jól nyomó népi zenekara (Szakértők zenekar, vezetőjük a főként Mohácsi János által rendezett előadásokból ismert színpadi zenész Kovács Márton.) A zene főként az első részben uralja az előadást, legfőbb kifejező eszközzé válik, sok ötlettel, a lakodalmas rocktól az örökzöld magyar nótákig, a raptől a szentimentális slágerekig széles a választék, de általában jópofa az asszociáció és így működik is. Az énekes például az első rész végén arról énekel, hogy Olivia „egy depressziós hülye picsa”.
Fotó: Dusha Béla
A szünetben több néző meg is jegyezte, hogy ez egy modern feldolgozás. Azért a helyzet nem ennyire egyszerű. Béres Attila tényleg, ha tetszik, a mába helyezte a történetet, Viola (Tenki Dalma) menekültek társaságában érkezik egy hajón, a rendőrök át is fésülik a környéket, de ezek az utalások például a meggazdagodásra, vagy a politikusok viselkedésére általában a jelzés szintjén jelennek meg, nincsenek igazán kifejtve, nem kapnak kellő mélységet és nem is szervesülnek az előadásba. A sok külsőség mellett szerencsére a színészi játékra is sokat bíz Béres Attila. Leginkább a karakter alakítások viszik a prímet. Hernádi Judit Máriája, illetve Bodrogi Gyula Fábiánja nagyon sokat tud az életről, és nem mellesleg ezt szellemesen és szórakoztatóan is képes átadni. Szintén nagyon hatásos Zayzon Zsolt Vitéz Fónyadi Ábrisként. Szikszai Rémusz bolondként ceremóniamesterré lép elő, míg a filozofálásban kissé kimódoltnak tűnik, a mulattatásban természetes és ellenállhatatlan. Alföldi Róbert Malvoliója hatásosan felépített, az előadás végén pedig úgy sértődik meg a belőle hülyét csinálókból, hogy az tényleg valódi drámává válik. A legvégén pedig hiába találja meg mindenki a párját, nem véletlenül azt éneklik: „ na nézd már csak, hogy zuhog, hogy zuhog.”
