Ebben az országban, a Fidesz-rezsim regnálásának hetedik évében, a választások előtt nyolc hónappal elmondhatjuk: a legszűkebb értelemben vett politikával foglalkozó embereken kívül az égvilágon senkit nem érdekel, mit kért, követelt, kényszerített ki Botka László miniszterelnök-jelölt a szocialisták belső körétől. Nem érdekel senkit, hogyan csomagolta be a szövetségi politika képviseletének látszatába Botka-bírálatát a fővárost állítólag uraló Molnár Zsolt elnökségi tag, miért utazott Kanossza-járásra (?) tegnap Szegedre az "áruló", hogyan és miért rendelte magához mindkét felet mára a „békebíró" pártelnök, Molnár Gyula, aki amúgy az egész tavaszt végigturnézta Botka társaságában, bizonygatva: ez az MSZP már nem az az MSZP.
Nem érdekel senkit, mert a látszat szerint ez az MSZP még ugyanaz az az MSZP. Az a polgár pedig, aki így gondolja, megint kezdheti fürkészni a politikai látóhatárt, hol is veszejtse el a szavazatát jövő tavasszal - már ha egyáltalán hajlandó még részt venni a magyar demokrácia látszatának életben tartásában. Ha valaki közben azon töprengene, miért nem talál közös vegyértéket a szocialistákkal egyetlen kisebb párt sem, az okot ne a programokban keresse. Hanem ebben a belső marakodásban, könyöklésben valamiért, ami már alig van: a hatalom közelségének hitéért.
Pedig ez az újabb csetepaté (élethalál harc?) mindenkit érint, aki nem úgy gondolja, hogy a Fidesz prominenseinek kellene megmondaniuk, milyen legyen a modern baloldal, hanem abban a hitben ringatja magát, hogy olyannak kellene lennie, amilyennek a jövőből nézve szeretné látni.
Elképesztő rögzíteni, hogy ez a párt közösségként (alakulatként, gittegyletként?) képtelen megérteni, hogy valamiképpen politikai akarattá kellene tudnia transzformálni a rendszerellenes társadalmi érzelmeket. Hogy valami nagy baj van ott, ha egy tömegpárt (ha ez még az) 2006 óta nem tud megtölteni tiltakozókkal egy telefonfülkét sem. Képtelen megérteni az emberek lecsupaszított érzését: egyetlen életük túl sokat ér ahhoz, hogy a mindennapi kenyérharcba valamelyik kórház folyosójára kicsapva dögöljenek bele, miközben ők, a többség, képtelenek a gyerekeiknek jövőt teremteni. Hogy ezt a csupasz kilátástalanságot kellene ennek a baloldali pártnak (ha az) „felöltöztetnie” a kormányzóképesség hitét sugárzó erővel. Azzal, hogy meg lehet teremteni egy erős, virágzó, szolidáris, nyitott, európai Magyarországot, hogy igenis el lehet takarítani a Fideszt, meg lehet szervezni egy működő országot, amelyben nemcsak lehet, de érdemes is élni és dolgozni.
Ki lehet ezt egyszerűbben is mondani: az emberi élet egy és véges. Nem felosztható választási ciklusokra. Ki kell irtani mindenkit a politikából, aki nem fogja fel, hogy aljasság másokat azzal ámítani: ha nem sikerül leváltani a kormányt 2014-ben, 2018-ban, akkor majd megpróbáljuk 2022-ben, vagy 2026-ban. Ha a politikus nem érzi a mérhetetlen felelősséget azért, hogy neki kell megszólalnia milliók helyett. Ha nem a nép beszél belőle, el kell tűnnie. És el is fog.
