Mi élteti határon túl az Orbán-mítoszt? Minek köszönhető az, hogy bár az idei tusnádfürdői fellépésén is puszta színházi kelléknek, biodíszletnek tekintette a helyieket, egyetlen szót sem pazarolt az erdélyi vagy általában a külhoni magyarok sajátos gondjaira, ők mégis tűzbe mennének a „nemzet miniszterelnökéért”? Ezt a kérdést már több budapesti ismerősöm nekem szögezte.
Nos, ezen én is, sok más erdélyi honfitársammal együtt elgondolkodtam már, főképp azért, mert Orbán Viktor nemcsak mondandójában, hanem retorikájában és sokszor gesztusaiban is egyre jobban hasonlít Ceausescuhoz, illetve a mai román nacionalistákhoz. Miért nem gyúl ki a vészjelző az erdélyi magyarban, amikor Orbán Viktor „magyaremberezik”? Hogy nem jut eszébe, mennyire viszolygott attól, amikor Ceausescu románozott, úgy téve, mintha az országban csak és kizárólag románok élnének? A felcsúti focibirodalomról, kisvasútról miért nem jut eszébe, hogy nemrég még egy őrült elme művének tartotta, hogy Scornicestire, saját szülőfalujába álmodta meg a román foci fellegvárát a Kárpátok géniusza? És főképp miért nem gyúl ki a kétségtelenül Európai Unió-párti, „Brüsszeltől” saját kisebbségi jogainak védelmét, sérelmeinek orvoslását elváró és követelő erdélyi magyarban a vészjelző akkor, amikor minden magyarok fő ellenségének kiáltja ki az Uniót a miniszterelnök? Hogy tud erdélyi magyar tapsolni Tusnádfürdőn egy olyan beszédnek, amely az erős, egyszínű nemzetállam mellett kardoskodik, miközben Romániában a kisebbségeket, etnikai-nyelvi másságot el nem ismerő nemzetállamot épp a saját kisebbségi létét fenyegető legnagyobb veszélynek tartja, ez ellen kardoskodik 27 éve?
„Ha megvalósulna Orbán víziója, nekünk végünk lenne”, fogalmazott egyik kolozsvári ismerősöm a tusványosi dzsembori után.
Mert bár tény, hogy a külhoni - és nemcsak az erdélyi, hanem a kárpát-medencei - kisebbségben élő magyarság köreiben máig Orbán Viktor a legnépszerűbb politikus, azt azért nem állítanám, hogy mindenki tűzbe menne érte. A politikájával szembeni kritikus hangok, lassan ugyan, de sokasodnak. Kisebbségben a nemzeti identitás kérdése általában mindent fölülír, ámde ezt most már leginkább Orbán legújabb víziója fenyegeti. Népszerűsége töretlen ugyanazon közegben, mint Magyarországon – a kis és közepes városokban, vidéken, főképp a középkorú és idősebb férfiak soraiban -, multikulturális környezetben, a nyitott erdélyi nagyvárosokban, az erdélyi magyar kulturális központokban, a külföldön dolgozó fiatalok körében azonban már egyre többen teszik fel a kérdést, hogy milyen Európát, milyen Magyarországot és milyen Romániát szeretnének. És a válasz nem az erős nemzetállam javára billen, hanem a „Soros bandák” és „a senki által nem választott brüsszeli bürokraták” által támogatott nyitott társadalom, a demokratikus jogállam javára, amelyben mindenki nemzeti-faji-vallási-kulturális-nemi identitása miatt nem megbélyegezve, hanem azzal együtt, szabadon élhet.
Vörös vonalhoz érkezett Orbán Viktor. Most már neki is üzenik, hogy „ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat”.
