A dackorszak csúcspontja a szakirodalom szerint három éves korra tehető. Ekkorra megszilárdul a gyerek éntudata és kellő erővel rendelkezik ahhoz, hogy saját akaratának, elképzeléseinek hangot adjon. Az sem ritka, írják a pszichológiai kézikönyvek, amikor ez az időszak elnyúlik. Arra nézvést nem találtam eligazítást, hogy mi történik akkor, ha ez a korszak a gyerekkoron is túlmegy, netán a felnőttkorra is megmarad. Meglehet, a szakemberek ezt már egészen más jelzőkkel, szakkifejezésekkel írnák le, de az is lehet, hogy rossz helyen keressük a megfejtést.
De hagyjuk is most a pszichologizálást, talán nem is korrekt, ha a miniszterelnökről van szó. Mert hát persze róla, ráadásul nem is új jelenségről; többször foglalkoztunk már vele, írtunk arról, miként is reagál arra, ha keresztezni akarják szándékait, netán bírálják tetteit, kijelentéseit. A felcsúti kisvasút – egyesek szerint most már azt kellene nagyvasútnak nevezni, szemben az, úgymond, igazival – kapcsán már az első pillanatban megmutatta dacosságát; a támadásokra reagálva azonnal jelezte, hogy akkor ő bizony tovább építi, egészen Bicskéig a vonalat. Nos, mostanra már annyi kritika jött össze – hogy kevés az utas, hogy az Unió vizsgálja a megtérülést, hogy felesleges pénzkidobás – ami megalapozta a kormányfői döntést: nagyjából egymilliárdért meglesz a hosszabbítás. De már megvan a következő célállomás – Lovasberény - , és ezt csak azért említem, hogy ennek megfelelően tessenek kritizálni a felcsúti vonatot.
A mi miniszterelnökünk már csak ilyen – ne is nevezzük ezt az ő dackorszakának -, amit a fejébe vesz, azt véghezviszi, ami pedig más fejében van, az kevéssé érdekli. Nem mondom, hogy jó ez így, de együtt lehet vele élni, még ha nem is könnyen. Az igazi bajok ott kezdődnek, ha ez a dackorszak átragad az összes kormányzati emberre: kizárólag az történhet, amit ők elhatároznak, hacsak a Főnök akaratát nem keresztezik, azt meg úgysem merik. Lehet itt, kérem, teljes összefogás vagy közös elutasítás, mint például most egy angyalföldi iskolaigazgató kinevezése kapcsán, ha egyszer egy kormányember másként dönt, nincs apelláta. Sokáig egyébként csak hazai „terméknek” számított a dackorszak, mostanra azonban sikerült nemzetközivé tenni; a mi akaratunkat – értsd: az orbáni akaratot – sem szakvélemény, sem uniós fenyegetettség, sem bírósági döntés nem keresztezheti. Ha mi egyszer úgy döntünk, hogy a magyar szolidaritás nem terjed ki egyetlen menekültre sem, akkor azt nem változtathatja meg senki, még akkor sem, ha más szempontok alapján a közösség tagjának tekintjük magunkat. Ennek a közösségnek meg kell tanulnia, hogy a szabályokat mi diktáljuk, legyenek boldogok, hogy felszálltunk a közös vonatra. Ez a vonat azonban csak addig megy, ameddig mi akarjuk, még akkor is, ha a jegyre a pénzt másoktól kapjuk. Leszállni pedig nem fogunk róla, hiszen érvényes jeggyel rendelkezünk. Ha az utazás folytatására már nem fizetnek be bennünket, akkor majd leszállunk. Vagy kiszállunk. Már csak dacból is.
