Fiatalkorom óta izgat a diktatúrák természetrajza. Minden kitalált kriminél érdekfeszítőbb a diktátorok életpályája, cselekvéseik mozgatórugói, sikereik, olykor bukásuk. De számomra a vezérnél is izgalmasabbak a szolgák, a kérdések nélküli végrehajtók, a legfelsőbb hatalmi stallumoktól le egészen az egyszerű (egyszerű? inkább primitív) beosztottakig, vallatókig. Mert ők többnyire szellemileg, tehetségben messze elmaradnak a gazdájuktól, viszont könyörtelenül és meggondolások, kritika nélkül végrehajtanak mindent. Azért töprengek ezen, mert éppen egy szinte letehetetlenül érdekes könyvet olvasok. Sztálin és hóhérai a címe. Megjelenése főleg annak köszönhető, hogy a Szovjetunió szétesése után megnyíltak titkos levéltárak, előkerültek titkos dokumentumok, magánlevelek is, és az angol szerző (Donald Rayfield történész professzor) ezeket felhasználva taglalja a vezért gátlások nélkül kiszolgáló gyűlöletes és egyúttal nyomorult alakok sorsát, pályáját (nyomorultak, mivel nagy részük a kivégzettek közé került, többnyire családjával együtt).
Ez a nagyon érdekes, de roppantul lehangoló könyv juttatott eszembe egy régi történetet. Elhalványult már, de most mégis, talán a könyvben olvasottak nyomán, naponta fel-felébred bennem. Valamikor a múlt század nyolcvanas évei elején a Tudományos Akadémián dolgoztam. Egyik nap odaszóltak, készüljek, L. elvtársat kell egy tanácskozásra kísérnem, mert Budapesten jön össze az általa vezetett nemzetközi agrárinformációs projekt vezérkara. Az egyik kutatóintézetben találkozott a társaság. A nemzetközi jelző pedig azt jelentette, hogy az ún. szocialista országok küldöttei üléseztek, tehát a beszélgetés nyelve az orosz volt. Egy negyven év körüli férfi tolmácsolt, igen jól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a tárgyalás célját jelölő összetett szónak csak az egyik fele érvényesült, mégpedig az „agrár”, viszont amiért engem odarendeltek, vagyis az „információs” gyakorlatilag szóba se került. Meglehetősen untam hát az egészet, ráadásul asztalszomszédom, egy gyűrött arcú, töpörödött ember, folyton beszélt a fülembe. No, mondtam, legjobb, ha kimegyünk a folyosóra, ott kellemesebb beszélgetnünk.
Alighogy leültünk, az öreg izgatottan fordult hozzám: hogy tetszik a tolmács? – Szerintem remekül végzi a dolgát, és ráadásul még nagyon jóképű is – válaszoltam. – Az én fiam! – húzta ki magát az öregúr. Érte és a másik fiamért érdemes volt szenvednem, tette hozzá.
Láttam, várja, hogy rákérdezzek, hát nosza, rákérdeztem: miért kellett szenvednie? Az öreg felélénkült és mesélni kezdett. - Az úgy kezdődött, hogy 1919-ben, nagyon fiatalon, ifjúmunkásként belekeveredtem a kommün dolgaiba. Annak bukása után menekülnöm kellett, így kerültem Bécsbe, ahol csuda rossz dolgom volt. De sikerült kijutnom a Szovjetunióba, vágyaim országába. Ott elvégeztem egy agrárfőiskolát és Moszkvában álláshoz is jutottam. Volt egy szobám is, persze társbérletben. Egy nagypolgári lakás egyik hatalmas szobáját egy deszkafallal kettéválasztották és az egyik rész az enyém lett. A deszka mögött, a szoba másik felében egy fiatal nő lakott.
- És elvette őt feleségül? – kérdeztem, az elvárható elemi dramaturgia szerint.
- Ugyan dehogy! – legyintett az öreg. - Alig találkoztunk egymással. Hanem egyik éjjel dörömböltek az ajtómon, majd berontott három bőrkabátos férfi és rám rivalltak: hol a pisztolyod? – Milyen pisztolyom? Nekem egyáltalán nincs fegyverem! – No, majd előkerítjük! – ordítottak rám. Feltúrták a szobámat, de persze, pisztoly sehol. Ám mindenesetre magukkal hurcoltak és elkezdődött a kihallgatásom. Azzal vádoltak, hogy vettem egy pisztolyt és azzal meg akartam ölni Sztálin elvtársat. Egy darabig persze tagadtam, de aztán meguntam az állandó verést, ezért végül bevallottam, hogy igen, a pisztollyal meg akartam ölni Sztálin elvtársat. Igaz, azt sosem kérdezték, vajon hogyan ölném meg és mi okból. No, kaptam tíz évet. Elkerültem egy szibériai munkatáborba, le is húztam a tízest. De utána sem kerülhettem vissza Európába, hanem egy szibériai helységbe száműztek. Ahol nagyon megörültek nekem, mert hatalmas volt a hiány férfiban, ráadásul még agrárszakembert is kaptak. Akkor ugyanis már folyt a háború. Egész jó dolgom volt, de hát ugye egy fiatal férfinak asszony kell. Szerencsém volt, egymásba szerettünk a kolhoz agronómusával, Kátyával. És rövidesen jött a gyerek is. Mit tehettünk, összeházasodtunk, elő is írták, igazi baj meg nem történt, mert nagyon kellett a férfi dolgozó. Viszont Kátyátz, aki a Komszomol titkár volt, kizárták az ifjúsági szervezetből.
- Befejeződött a háború, 1953 elején Sztálin is meghalt, némi enyhülés következett, végre eljuthattam Moszkvába. Eljártam hivatalokba, a követségre, kértem, hadd jöhessek haza Magyarországra. Végül sikerült. De azt is megtudtam, mi volt az én büntetésem hátterében. Egyszerű és szokásos a sztori. A fiatal nő, aki a deszkafal mögött lakott, férjhez menésre készült, sőt már a gyerek is a hasában volt. Kellett tehát még egy szoba. Ezért feljelentett azzal, hogy dicsekedtem neki, miszerint vettem egy pisztolyt, hogy azzal lelőjem Sztálin elvtársat.
- De hát ez nem volt igaz! – nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak.
- Na és! Számított, hogy nem igaz? Az öreg őszintén meglepődött. Úgyis kiverték belőlem. De ezért húsz év ment el erre az életemből. Bár ki tudja? Így lett drága feleségem, sajnos, két éve örökre eltávozott és két remek fiam, sőt, most már két unokám is van. No, de menjünk vissza a terembe, talán túl sokáig is kinn maradtunk.
Az ember fiatalon olyan ostoba, olyan felszínes tud lenni. Bár az öreg bemutatkozott, a telefonját is megadta, elmondta, hogy itt dolgozik a kutatóintézetben, már nyugdíjasként, a szovjet kapcsolatok részlegén, én bizony elhánytam a cédulát, a nevét is elfelejtettem. Nyilván már rég nem is él. Nyugodjék békében, hányatott sorsa és olyan büntetések után, amik a népek nagy vezére alatt egyszerűen megszokottnak, közönségesnek számítottak.
*
Eszembe jut egy régi szovjet vicc. A Gulágra, a szovjet munkatáborba új rab érkezik. Körbeveszi néhány régi rab, faggatják. - Te ki vagy? -- A nevem Lázár Szemjonovics és én ártatlan vagyok. – Igen, és hány évet kaptál? – Húszat. – Hát, ha húszast kaptál, akkor Lázár Szemjonovics, te hazudsz nekünk, nem vagy te ártatlan! Tudvalévő, hogy az ártatlanok tízest kapnak!
