„Aki nem dolgozik ne is egyék” – tartja a honi mondás. Egyre közelebb azonban az idő, amikor az évszázadok óta beégett hozzáállás elveszti minden, de minden igazságtartalmát. A science fiction regények, amelyek szerint a robotok már nem csak a tojáshab felverését oldják meg helyettünk a konyhában, hanem a munkahelyeinkre is betörnek, és állásunkat veszélyeztetik, már nem távoli víziót jelentenek. Hogy mennyire nem, arról mesél a Blooomberg egy hosszú összeállítása is, az ausztriai Donawitz település acélgyáráról. A kis osztrák városban évszázadok óta jelentős a vas- és acélipar, olyannyira, hogy egykoron az osztrák-magyar monarchia acélipari központjaként is számon tartották. Eddig hagyományos a történet és akként is fejlődött a közelmúltig. A Voestalpine AG azonban mostanában olyat fordított a gyár sorsán, amit a „régi iskola” hívei nehezen tudnak „helyretenni”. A vállalat ugyanis automatizálta és robotizálta a termelést. Az eredmény: félmillió tonna előállításához 14 (!) ember is elegendő lesz, miközben ezt 1960-ben még körülbelül 1000 dolgozóval érték el. Az üzem 14 alkalmazottja pedig nem a sztereotípiáknak megfelelő acélipari munkás lesz, hanem mérnöki, gyártási munkát ellenőrző dolgozó.
Aigha ez azonban robotizált életünk egyik kezdőpontja. A davosi Világgazdasági Fórum (WEF) csaknem másfél éve született tanulmánya azzal számol, hogy a robotok és a mesterséges intelligencia terjedése miatt a 2020-ig a világ vezető 15 gazdaságában megszűnik valamivel több mint 5 millió munkahely. Ehhez képest megdöbbentően retrográd kijelentést tett Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese egy tavaszi gazdasági konferencián. Mondandójának lényege: a robotok munkahelyfoglalása nem mai probléma, most itthon a teljes foglalkoztatást elérése a cél. Az, hogy a robotok embereket szorítanak ki munkahelyükről, az majd 10-15 év múlva lesz kérdés.
A nyilatkozat azért is aggasztó, mert a folyamat globális szinten nem csak most kezdődik, hanem már javában zajlik. Sőt, ennek itthon is vannak már érdemi fejleményei. László Zoltán, a Vasas Szakszervezeti Szövetség alelnöke jelezte, hogy csak az ő csoportosulásukhoz tartozó cégek körében négy is akad, amelyik Magyarországon olyan hatékonyságjavítási fejlesztésen dolgozik, amelynek a vége, hogy a jelenleginél jóval kevesebb emberrel ugyanazt a mennyiséget állítsák elő. Ráadásul a svéd-svájci ABB-nek, vagy a német KUKA Robotics-nak már Magyarországon is működik olyan ipari robotja, amelyet már tanítani sem kell! A robot szenzoraival felveszi az alkalmazott munkafolyamatát, azt optimalizálja, s ezt a tevékenységet végzi szélsőséges esetben akár 24 órában.
Amiről azt hisszük a jövő, az már nem az. Észre sem vesszük, s nem csak bekopogtat hozzánk a változás, hanem kérés nélkül be is lép. Elég ehhez igencsak túlzóan és metaforikusan annyi, hogy az ABB-nek néhány éve csaknem 20 robotja szerepelt a disztópikus, Terminátor – Megváltás című moziban, ma viszont ennek a gyártónak a filmbeliekhez képest fejlettebb eszközei itthoni üzemekben teszik a dolgukat. A párhuzam valóban túlontúl kényszerített, s erőltetett, ám arra talán rámutat, hogy Csepreghy nyilatkozata mennyire drámaian proviciális.
Az ugyanis azt sugallja, hogy a helyzet mindössze egy általános munkahelyi, munkaügyi kérdés. Ennél viszont sokkal összetettebb és többrétegű ügyről van szó. Egy több évszázados beidegződésből fakadó társadalmi véleményt kell újraformálni: azt, hogy „aki nem dolgozik ne is egyék”. A robotok és a mesterséges intelligencia fejlődésével ugyanis alapvetően változik meg a hozzájutás a mindennapjaink fenntartásához szükséges anyagi forrásokhoz. Abba az irányba mutatnak a dolgok, hogy belátható időn belül nem lesz annyi munkahely, mint amennyi - a régi dogmák szerint – dolgos kéz a rendelkezésre áll. A robotok tevékenységéből fakadóan társadalmi csoportok sora szorul majd ki a munkaerőpiacról. Sok vita van a kérdésben, de ma úgy látszik, hogy esetükben az állam által biztosított feltétel nélküli jövedelem – egy esetleg robotok után beszedett adóból megteremtett alapból - jelenthet majd anyagi forrást, amelyből gondoskodni tudnak magukról és családjukról. Nem lesz bűn ez a megoldás.
Hogy ez megvalósuljon, hatalmas feladatot ró a jelen kormányzataira is. Százezrével lehetnek ugyanis 15-20 év múlva olyanok, akik úgy érezhetik, fölöslegessé váltak, életük zsákutcába jutott. Azt, hogy ez a társadalmi dráma ne szakadjon rá országokra, ahhoz már most el kellene kezdeni a kérdésben uralkodónak mondható, s már említett vélemény átformálását. Az aligha lenne előremutató, ha hagynánk a tradíciók felülkerekedését és a társadalom kevesebbre tartaná azokat, akik ilyen helyzetbe sodródtak. Ráadásul nem csak az „egyszerű” ipari munkahelyeket veszélyezteti mindez. Egyes vélemények szerint az e-bankolás terjedése miatt a pénzügyi szektor munkavállalóinak 30 százaléka is elvesztheti állását a nagyon közeli jövőben. Vagyis olyan területek is a veszélyzónában vannak, amelyek képviselői ma még biztonságban érzik magukat.
A feladat ebből fakadóan az lenne, hogy módosítsák egy teljes társadalomnak a munkához való megítélését. Mindezt úgy, hogy a jelen folyamatai ne szenvedjenek csorbát. Vagyis ne járjunk úgy, mint Woody Allen klasszikusában Alvy Singer, aki szerint tágul a világegyetem, s ha tágul, akkor egyszer szét is esik. Így pedig már a házi feladat írásának sincs semmi értelme – mondja Alvy. E párbeszéd azt azért jelzi, nagyon érzékenyen és finoman kell a kérdéshez hozzáállni, ne essünk át a ló túloldalára, a jelen munkavállalója ne dobja el az ásót és a kapát, mondván, semmi értelme az egésznek, hiszen úgy is jönnek a robotok.
Az is nagyon valószínűnek látszik, hogy még egy gondos kormányzati megközelítés esetén is lesznek olyanok, akik elvesztik magukban a hitüket. Félő, hogy a jelenleginél sokkal több ember érzi majd ezt. Így pedig még inkább felértékelődik például a pszichológia és a szociológia, mert képesek lehetnek kezelni ezeket a változásokat. Könnyű belátni, ahhoz, hogy a megfelelő szakemberek és rendszerek 10-20 év múlva rendelkezésre álljanak, már most kell költeni az oktatási rendszerben. Amennyiben ez elmarad, félő, hogy teret nyer egy roppant csalódott és kiábrándult társadalmi közhangulat, aminek negatív hatásai nem csak az ország gazdasági mutatóiban jelennek majd meg.