Akarjuk, vagy sem, a múlt kísért. A sajátunk is, meg a nagyobb közösségé is. Nehéz szabadulni tőle. Nem is lehet felejteni. Az viszont már nem tesz jót a jelen - és a jövő - megítélésének, ha a múltban ragadunk. Mint az az ember, aki jelenleg meghatározója Magyarország helyzetének, s még hosszú ideig az is szeretne maradni.
Egy nagyon jellemző félmondat árulkodott Orbán Viktor tusványosi szónoklatában arról, hogy nem tud, de nem is akar elszakadni egykori önmagától. Ami nem is lenne baj, hiszen a következetesség szép erény, csakhogy pávatáncai már sokszor bebizonyították, hogy nem erről van szó. A miniszterelnök felidézte a bálványosi kezdeteket, amikor még nem mint miniszterelnök igyekezett recepteket adni szűkebb és tágabb környezetének, vagyis már akkor is Európának. Amikor ők voltak "a vasfüggöny inneni oldalán élő szabadságharcosok". Akik tehát valóban újat hoztak a politikába, de azóta már beleértik azt is, hogy kiűzték az oroszokat, s új értelmezést igyekeztek adni az európai együttműködésnek.
Közben eltelt 28 kemény év. Orbán Viktor meg úgy maradt. Most is - vagy most még inkább - szabadságharcosnak tekinti magát, természetesen egy teljesen új politikai környezetben. De gyakran úgy viselkedik, mint aki azt hiszi, még ma is csak a harc vihet előre. Ezért meg kell küzdenie Brüsszellel, Sorossal, Simicskával, a baloldallal - legfőképpen pedig a jelek szerint saját démonaival. Már épített hozzá új vasfüggönyt is, s egyre inkább ahhoz a japán katonához kezd hasonlítani, aki évtizedekig nem tudta, hogy véget ért a második világháború.
Már elért szinte mindent, amit a politikában lehet. Csak nyugalmat nem talált. Ellenségeket lát és képzel, s ezért folyamatosan csatázik. Miközben egy országot ránt magával.
A szabadságharcos belegabalyodott a vasfüggönybe.
