Nagy éve volt a Paper Lace elnevezésű formációnak 1974. Köztünk szólva, a banda egyetlen nagy éve volt az. Ám a szóban forgó esztendőben a nottinghami együttes megnyerte az Egyesült Királyság roppant népszerű, a korabeli brit X faktornak tekinthető tehetségkutató versenyét, és a zenekar tagjai úgy hajtattak keresztül nyitott limuzinokban a városon, mintha a Nottingham Forest labdarúgócsapata ünnepelt volna FA Kupa-győzelmet. Amúgy a Paper Lace 1978-ban együtt énekelte Peter Shiltonnal, Viv Andersonnal, Archie Gemmill-lel, Tony Woodcockkal és az angol bajnok Forest többi futballistájával a We Got the Whole World in Our Hands című dalt, s ha az egész világot nem sikerült is kézben tartani, Európát hamarosan meghódította a Nottingham gárdája, amely az 1978/79-es, majd az 1979/80-as BEK-kiírásban egyaránt elnyerte a trófeát.
VILÁGSIKER - A megénekelt összecsapás sosem történt meg a valóságban
A jókora autók a hetvenes-nyolcvanas évek egyéb labdarúgó-muzsikus kapcsolatára is emlékeztetnek. A futballistából szerzővé-előadóvá lett, alig negyvenhat esztendős korában elhunyt Ihász Gábornak az volt a mániája, hogy hatalmas kocsikat vásárolt magának. Amikor 1977-ben a Múlnak a gyermekévekkel kiérdemelte a Metronóm fesztivál közönségdíját, megvette Farkas Mihálynak, a Rákosi-rezsim honvédelmi miniszterének a szemleautóját, amelyből Nyikita Hruscsov és Jurij Gagarin is integetett az önként vagy nyomatékos ajánlásra kirajzó fővárosiaknak, amikor budapesti látogatásán Ferihegyről a centrumba utazott. A száz kilométerenként huszonkét liter benzint fogyasztó járművet ZiSZ-nek hívták, mégpedig a szovjet gyártó kombinát elnevezése, a Sztálin üzem (Zavod imenyi Sztálina) elnevezése után. Ihász utóbb lecsapott a szíriai magyar nagykövet Chevrolet Caprice-ára, majd egy Lincoln Continentalra is; az utóbbival huszonöt literre emelte különleges készletének fogyasztási csúcsát.
Bár ezekkel a guruló hajókkal a legkevésbé sem lehetett elvegyülni, a Paper Lace szárazföldi tengerész honfitársunknál is jóval nagyobb feltűnést keltett. A Mitch Murray, Peter Callender szerző páros mindjárt a felfedezés után felajánlott egy számot a zenekarnak, amely addig bárokban tündökölt – ahogyan a dobos-énekes Phil Wright említette: „szakszerűen dolgoztunk öt évet a befutás előtt” –, és a mulatók közönségét főként Beach Boys-nóták interpretálásával szórakoztató együttes a brit lista első helyére vitte a Billy Don't Be a Hero című kompozíciót. Csalódást csak az okozott, hogy az Egyesült Államokban nem az eredeti verzió, hanem az ohiói Bo Donaldson és a Heywood zenekar íziben elkészített változata került az élre.
Ám ami késik, nem múlik. Murray és Callender újabb szerzeménnyel lepte meg a négytagú Paper Lace-t, amely a The Night Chicago Died-ot a tengerentúli topra repítette. (Nagy-Britanniában csak a harmadik helyre sikerült felkapaszkodnia vele.) Az amerikai népszerűség azért is figyelmet keltett, mert a szám Al Capone és gengszterei, valamint a rendőrök közti tűzharcról szólt, ám a megénekelt összecsapás – amely a strófa szerint nagyjából száz hekus halálával járt volna – soha nem történt meg. Murray erről azt mondta: „Peter meg én britek vagyunk, és korunknál fogva nem lehettünk Chicagóban a sztori idején. Így a társam arról írt fiktív történetet, miként küzdhetett Al Capone a törvénnyel.”
A szöveggel egyéb „bibi” is akadt. A mese úgy kezdődött, hogy „Daddy was a cop on the east side of Chicago”. Ám arrafelé senkinek az édesapja nem lehetett kopó, hacsak nem tudott a vízen járni, mert a szeles város keleti oldala a Michigan-tó. Az együttes azonban szerette az efféle furcsaságokat: második nagylemeze címének adta például, hogy Első kiadás. Több albuma aztán nem is jelent meg a csapatnak, amely rövidesen nyomtalanul eltűnt a wurlitzerhősök köréből. Wright ma mégis azt vallja: „Örülök, hogy akkoriban lehettem zenész. A jelenlegi kollégákat pedig egyáltalán nem irigylem. Csak annyi akkord létezik, amennyi van: muszáj ismételniük azokat!”
Hitték volna, hogy valamiképpen összekapcsolódhat a chicagói Al-világ meg a harmónia?
