Christopher Nolan jelenleg a legelhivatottabb filmrendezője a nyugati világnak. Bármilyen témához nyúl, azt totálisan komolyan veszi, legyen szó lételméleti tudományos-fantasztikus epikus hosszúságú moziról, mint az Interstellar – Csillagok között vagy akár egy képregényhősről: Batman-trilógiája máig etalon a hollywoodi szuperprodukciók között azzal, hogy koncepcionálisan drámaként tekintett a denevérmaszkba bújó önjelölt hős sorsára.
Legújabb filmje, a Dunkirk alapja viszont nem mese: az angol történelem egyik legtragikusabb eseményét, a dunkerque-i csatát dolgozza fel. Méghozzá olyan elementáris erővel, melyet moziban talán még soha nem tapasztaltunk. Nolan megtalálta a témát a (csaknem) tökéletes filmhez.
Zseniális nyitóképpel indul a Dunkirk. Néhány brit katonát látunk hátulról, miközben egy kihalt kisvárosi utcán sétálunk. Talán fél percig se tart ez az állapot, az ellenség lőni kezd rájuk. Egy fiatalembert, Tommy-t kivéve mindenkit lemészárolnak, de ő viszont eljut a tengerpartra és mindent elkövet, hogy feljusson egy hajóra. Az első nagy húzása Nolannek, hogy ezek után végül nem akar történetet mesélni, nincsen álomgyári karakterfejlődés. Lelki és fizikai állapotok vannak. A földi purgatórium egyre keményebb stációi.
A cselekmény három helyszín között oszlik meg: a parton, a levegőben és a vízen és itt találkozunk különböző szereplőkkel. Nincs klasszikus értelemben vett főszereplője a mozinak. Hőseinknek nincs más dolga, mint, hogy küzdjenek az életükért. A túlélés azonban nem mindig lehetséges. Az ellenség – akinek az arcát sosem látjuk – vadászgépek, torpedók és puskagolyók halált hozó csapásaként manifesztálódik a vásznon. A folyamatos rettegés garantált. Nolan emberfeletti tempót diktál, nincsenek „pihentető” jelenetek, morális nagy megmondások, csak a háború abszurditása. Mentálisan és érzelmileg kegyetlen és kíméletlen alkotás ez, sosem érezhető hatásmechanizmusa van a filmnek. Beszippantja, és a végső képsorokig nem is engedi el a nézőt.
Christopher Nolant egyre kevésbé érdeklik a párbeszédek, a Dunkirk már-már némafilm. A vizualitás erejében hisz és persze az ehhez kapcsolható zene erejében. Hans Zimmer önmagát múlta felül a filmhez komponált zenéjével, mely makulátlanul szolgálja Nolan mesterien kifundált dramaturgiai szerkezetét, különösen, amikor az idősíkok és egyes események különböző nézőpontjai összecsúsznak, ezzel forradalmian új formanyelvet és ábrázolásmódot megalkotva. Egyedül a film lezárása során térünk vissza a nézői feloldozáshoz, ez nyilván megkerülhetetlen volt még Nolan számára is. Persze, ez nem akadályoz meg abban, hogy azt írjam: amit láttam, az többségében zseniális műalkotás volt.
