Úgy látszik, az eső fontos kelléke a Szentmargitbányai Kőfejtő operapremiereinek. Két évvel ezelőtt a Toscát mosta el majdnem az eső, a magyar újságírók csapata hosszú várakozás után fel is adta és hazaindult. Később aztán már kevésbé borún estén sikerült megnézni a látványos produkciót. Most pedig a Rigoletto kezdete előtt gyűltek össze már csaknem rutinszerűen a felhők a kőfejtő előtt és csaknem egy órán át jött is a szinte már megszokott eső. Többen a toalettek fedettségét kihasználva húzódtak beljebb. Aztán fél órás késéssel elkezdődött az előadás, akkor éppen nem esett. A hatalmas színpadon geometriai alakzat, dodekaéderekből álló jókora installáció, fölötte hosszú lépcső, jelezve és elkülönítve az operában megjelenő különböző világokat, rétegeket.
A látvány már az elején impozáns, aztán ez csak fokozódik. A korábban a fényekkel dolgozó francia Philippe Arlaud rendezőt ezúttal is a világítás és a kőfejtő inspirálta látvány izgatta leginkább. És ez a része az előadásnak mondhatni hibátlan. Arlaud vetít, fényt fest, minden bizonnyal a több ezernyi nézőnek a kedvére tesz azzal, hogy újabb és újabb ötlettel fejeli meg a látványt. Nagyon szép, amikor Gilda lelke a sziklákra vetítve képpel szimbolikusan a mennybe megy. A színpadi geometriai formák is mint Demoklész kardja egyfajta veszélyt jelezve megjelennek vetítve a sziklákon.
Az esővel még az első felvonás alatt is meg kellett küzdeni. Leginkább a Gildát megformáló remek spanyol szopránnak Elena Sancho Peregnak, aki az egyik legfontosabb áriáját a szakadó esőtől mit sem zavartatva énekelte el. Ő egyébként az énekesek közül színészileg a legmarkánsabb. A címszerepet játszó Vladislav Sulimskynak alkatilag is jól áll a szomorú bohóc figurája, Andrea Uhmann szellemes, jópofa jelmeze ezt fel is erősíti. Nagyon kellemes a hangfekvése és szépen is énekel a mantovai herceg szerepében Yosep Kang. Megjegyezhető karakter Sparafucileként Sorin Coliban és Magdalenaként Annely Peebo.
Passió és operaPhilippe Arlaud nagyon sok szereplőt mozgat magabiztosan, a hercegi udvar pirosba öltöztetett tagjai szintén remek látványt nyújtanak. Kifejezetten jól szól az Anja Bihlmaier által dirigált Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekara, bár látni nem látjuk őket, csak a tapsrendben, mert menet közben a sziklák mögött rejtőznek. Az előadás végén a drámai végkifejlett csúcsán a sziklák is leomlanak, szerencsére nem igaziból, hanem a vetítésnek köszönhetően. Ez a momentum jól jellemzi az egész produkciót is. Vetítésben nagyon erős.
