„Te jó ég, még csak a c betűnél járunk” – villant be, amikor tíz óra után nyolc perccel még mindig azon gondolkodtam, miért nem szóltak Káel Csaba rendezőnek, hogy ez nem a 2024-es olimpia megnyitója, hanem egy vizes vb. Ezen a ponton (jegyezzük: egy órája ment a megnyitó) nehéz volt eldönteni, hogy komolyan gondolják-e, hogy Malawitól Ugandáig végig akarjuk hallgatni valamennyi résztvevő ország nevét – két nyelven –, vagy valami bizarr emberkísérlet alanyai vagyunk.
Nos, a jelek szerint az előbbi: frankón felsorolták az összes országot Antigua és Barbadostól a Szváziföldig, amit kizárólag az tudott élvezhetővé tenni, hogy a Facebook rég volt már olyan szórakoztató, mint a megnyitó alatt. Valahol a Kongói Népi Demokratikus Köztársaság környékén még azt az ismerősömet is elkezdtem irigyelni, aki a Facebook bizonysága szerint Hooligans-koncerten csapatta megnyitó helyett.
De ne szaladjunk ennyire előre: az igazat megvallva nagyon is ígéretesen indult a program. Eötvös-kórusmű, olyan vízi- és fényshow, hogy a dubaji zenélő szökőkút sírva könyörög a receptért, a Bordos ArtWorks és a Maxin10sity szájtátós mappingje – az első benyomásom az, hogy ha ez így megy, a végén emelem kalapomat.
Aztán az égig szalad a hazafiságméter, és Aquincum vízvezetékeiből egy komoly csőtöréssel eljutottunk a Michael Flatley-be ojtott huszárromantikáig. Nem, nem és nem akarunk elszakadni az árvalányhajtól. De tegyük félre a mocskos liberális hazaáruló fintorgásunkat, és szemléljük a bulit szakmai szemmel: lehetetlen ugyanis nem érezni, hogy a több perces, zenei kíséret nélküli huszársztepp egyszerűen nem él meg egy ekkora színpadon (pláne képernyőn át), ahogyan az is abszurd, hogy nem tűnik fel senkinek: a Háry-Intermezzo táncosai úgy festenek ezekkel a fényekkel, mint egy nagyon rosszul megvilágított szalagavatói csoportkép. Arról nem is beszélve, hogy mindez sokkal inkább tűnt katonai erődemonstrációnak, mint kulturális önmeghatározásnak – vagy ha mi szándékoltan így definiáljuk magunkat Európa szívében 2017-ben, akkor köszönöm szépen, mégiscsak emigrálnék Panamába.
De ez még mind semmi. Mert ekkor akarva-akaratlanul is egyetlen, erős képbe merevedik Magyarország jelene: Bogányi Gergely, az egészen kiváló Bogányi Gergely Lisztet játszik – azon a Bogányi-zongorán, amelynek finanszírozási ügyeit inkább most tényleg hagyjuk. De persze ki tudja: hátha akad a saját zászlajától meghatódó sejk, aki a megnyitótól túlhevülve lead egy nagyobb megrendelést a hangszerre.
A két műsorvezető keményen küzd, hogy vizes vonatkozásokat találjon a gyakorlatilag totálisan irreleváns műsorblokkokban, megtudhatjuk például, hogy Erzsébet királyné gyakran utazott hajón. Valahol ezen a ponton közölte édesapám: ennyi erővel azt is kiírhatnák, hogy mosatlan gyümölcsöt ne egyél, annak is több köze van a vízhez, mint annak, amit látunk. Boncsér Gergelyre – nyilván nem ok nélkül – elég sokan kattintottak Facebookon, míg azt énekelte, hogy vágyik egy nő után – de már megint azok a fránya kérdések: miért nem (mondjuk), ott lakik a Szamosnál, netán Tiszán innen, Dunán túl? Hélène Grimaud nemrég egy teljes albumot húzott fel a víz tematikájára, mi meg a Kék Duna keringőig jutottunk? Nem volt elegendő a keret még egy brainstormingra?
A produkció legförtelmesebb eleme az Anna-bál: ha bele is nyugszunk a húspiaci magasságokba emelt „magyar lányok a legszebbek” toposzba (nem, nem nyugszunk), mégis kit köt le hosszú perceken át a vonulásuk? Vajon a készítők közül senki sem tud arról, hogy manapság néhány színes bugyit is ennél ötször durvább látvánnyal ad el a Victoria’s Secret?
Mindez pedig különösen annak tükrében gyászos, hogy a sportágakat bemutató rész és a sporttörténeti koreográfia cuki volt, humoros és élvezetes. Az első blokkal épp elegendő egy vizuálisan és művészileg is remek, világszínvonalú megnyitóhoz (még egyszer: a vetítés igazi technikai bravúr volt), ahol senki nem fut felesleges köröket. Így viszont mást sem csináltunk: a „vizes” olimpiai bajnokokat kirendezték a show-ból, kaptunk ellenben – például – RG-seket meg demonstratív jelleggel mutogatott Kiss Gergelyt. Nagyon rossz üzenet ez, akárhogy is csűrjük-csavarjuk: itt a vizes sportok csupán asszisztálnak a népnemzeti fiesztához, Magyarország teljesen indokolatlan erőfitogtatásához.
Na, és hogyan csáklyázzunk tovább egy már amúgy is süllyedő hajót? Beszédekkel! Két nyelven! Mondjuk el, mennyire fasza gyerekek vagyunk, hogy beugrottunk és megcsináltuk, két év alatt hoztuk össze azt, amire amúgy hat évünk lett volna (az est jótékony homálya fedje a félkész létesítményeket és a számlatömböket). Heló, turiszt, du biszt in Budapest, dö kapitol of közbeszerzés. Legközelebb küldjük ki közleményben, jó? (Maglione elnököt kezdetben nem fordítják, mert ilyen nyelv nincs is.)
Létezik-e szürreálisabb pillanat, mint amikor – dramaturgiailag tökéletesen indokolatlan módon – Áder János Csáknorisz-arccal sztorizik Hajós Alfrédról? A világbajnokság kezdetét jelző gigaszökőkutat Egerszegi Krisztina indítja be, kezében egy fémtölcsérrel, amiről – párhuzamba állítva az olimpiai lánggal – egyértelműen a téli fagyi jut eszembe. (És elnézést, de muszáj leírni, mert ezen röhög a fél Facebook: hát mekkora ziccer volt kihagyni Vitray kommentárját a vonulás alól: gyere, Egérke, gyere, kicsi lány…”?!) A végére megjön a klasszik amerikai giccs a FINA-dal képében, messzebbre érhetsz, mint én, énekli Radics Gigi és Takács Nicolas, s már dúdolom is: „ugye, minden, minden csillag egyszer lehozható?”
Le hát. Elég hozzá cirka 3,4 milliárd.
Ennyiből telik egy lecsúszófélben lévő Cee Lo Greenre is, aki – amellett, hogy a nemi erőszakot propagálja Twitteren – nem bírja vagy nem akarja kiénekelni a saját dalában a magas hangokat, ami, valljuk be, nem javítja jelentősen az ár/érték arányt. De hát oda se neki, ahogy a japán mintás tógában színre lépő művész is mondja: „csak lendítsd a kezed az ég felé, és csinálj úgy, mintha leszarnád”. Például azt is, hogy nem szól a mikrofonod.
Más megoldás amúgy nekünk sem nagyon kínálkozik.