A világsajtó – tisztelettel vagy borzadva – Orbánt immár Trumppal, de főleg Erdogannal, Putyinnal, a lengyelekkel említi együtt. Megannyi világpolitikai tényező, igaz, megannyi fenyegetés is a szabadságra. Orbánt ezen belül még a nagypolitikai felelősség sem nyomja.
Aki most alámerül, nem bekkeli ki. Nem azért, mert nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba merülni, hanem azért, mert az akkor, ott állóvíz volt, ez viszont most erős sodrású folyó.
Heller Ágnes a Kőbányai Jánosnak adott életútinterjúban mondta el az alámerülési tétel eredetét: Antall József, Feri (Fehér Ferenc, Heller Ágnes néhai férje - N. N. P.) ifjúkori barátja például (…) utálta a rezsimet, idegen volt tőle, de formálisan alkalmazkodott. Ő mondta Ferinek ’56-ban, hogy alkalmazkodni fog, "alámerül, hogy kibekkelje őket". Ez (...) most már közszájon forog. Filozófiában viszont nem lehet alámerülni és kibekkelni. Lehet, hogy ez a politikában hasznos, de a filozófiában nem megy. Ott hazugság – mondta Heller.
Úszni kell. De merre?
Tetszettek volna forradalmat csinálni, közölte volt Antall, és most látjuk, hogy tetszettünk, különben nem lenne ennyi minden, ami elveszik éppen.
És mégis, vannak jelek, amelyek szerint a hétköznapi politikában - életvitelben - az alámerülés ma is indokolt lehet, ugyanis a helyzet reménytelennek tűnik, ellene fordulni pedig lassan ugyanolyan veszélyes, mint annak idején volt. Óriási különbség ugyan, hogy ellenzéki mivolta szabadságában senkit nem fenyeget, nem börtön rá a válasz, de az egzisztenciális retorzió, az ellehetetlenítés egyre inkább reális opció.
Nagyon sok embert ez sem tartana vissza. Inkább az a lefegyverző, hogy eltűnik a valóságos probléma, mintha légüres térbe kerülne a tiltakozás.
Minden klasszikusan baloldali vagy csak emberszerető, humanista motívum e rendszer kegyetlen szegényellenességének elutasítása mellett szól. De politikai, illetve privát szinten is azt kell tapasztalni, hogy ez az érzés keveseket érint meg. A rendszer a közéletet a szuverenitás, a függetlenség, az idegenek elleni harc köré szervezte, és olyan erővel tette ezt, hogy nem enged át szinte semmi mást a rivaldán. Ráadásul ebben kifelé is olyan hatásos, eredményes, hogy ellenfelei a világban a demokráciát, a nyugati életformát veszélyeztető populizmus egyik markáns erejeként tartják számon. Más nem érdekes belőle. Ha tehát valaki Orbánékkal akar szembeszállni, erre a frontra kell kivonulnia, még ha ezzel első látásra szinte magára is hagyja a hazai közvéleményt. A köztársaság csak a ruha Magyarország testén, mondta egyszer Orbán, és tessék, valóban, itt áll a haza lényegében pucéran, és mintha ez alig hozna valakit is zavarba.
De vajon példa lesz-e Párizs? Néhány hónapja még tüntetők tízezrei akarták a francia kormány, benne Emmanuel Macron vérét nem egyszer, nem kétszer, hanem hónapokon át az általa is védett munkaügyi törvények miatt, a választásokon azonban a piacbarát és uniópárti programja mellé állt a többség. Mert Macron felismerte a francia választások európai és ezáltal nemzeti tétjét.
Nehéz lehet nálunk jó érzéssel ezt a belülről kifelé indított fordulatot megtenni, hiszen szorongatóan igazságtalan az élet Magyarországon. Az Eurostat adatai szerint a GDP-hez mérten folyamatosan csökken a szociális juttatások mértéke. ( Az európai statisztikai intézmény néhány éves késéssel összegzi a történteket, de 2015-höz képest nincs változás e téren.)
A ”Posztner” néven publikáló csoport nagyon alapos, neten olvasható elemzése szerint ezen belül nem a szegények és a nem-szegények közötti olló nyílása jellemzi a jövedelmi struktúra alakulását, nem az alsó 15-20 százaléknál „szakad” a társadalom – hanem a leggazdagabb, felső 10-15 százalék és az ez alatti többség között nyíló olló a jövedelemszerkezet változásának legmarkánsabb vonása.
Kifejezetten a szegényebbeket sújtja viszont, hogy a szociális jövedelmeket (családi, anyasági ellátások) nem indexálják, sőt a munkanélküliségi és rokkantsági ellátások, valamint a rendszeres szociális segélyek értéke nominálisan is csökkent. Cserébe ott a közmunka.
Az egészségügyben a magánellátás óriási ütemű térnyerése, az oktatásban egy hasonló logikájú, de más természetű folyamat egyaránt azt eredményezi, hogy a társadalom alsó és egyre nagyobb hányada fokozatosan veszít a hozzáférés lehetőségeiből, igaz, kiszorításuk apró, nehezen követhető mozdulatokkal történik. De ha csak abba próbál belegondolni valaki, hogyan szerez az elszabadult árak időszakában lakást egy szakmunkás pár, beláthatja, hogy mélyek a gondok: ugyanis sehogy. Sőt, már bérelni sem nagyon tud. (Mit tehet? Elmegy.)
Idetartozik: a válság után a speciális helyzetű Görögországtól eltekintve a mi országunk volt az egyetlen a fejlett világban, amely nem is próbálta a szociális kiadások növelésével kompenzálni a rászorultabbakat.
Az általános közérzetet javítja ugyanakkor, hogy egész Európával együtt a válságból való kilábalás időszakát éljük, hogy kinyílt a legmozgékonyabbak számára a külföldi munka lehetősége, de ezzel együtt a táj végtelenül szomorú és felidézi Christian Kern osztrák miniszterelnök néhány héttel ezelőtti – más összefüggésben elhangzott – mondatát: Sok sikert kívánok mindenkinek, aki jó humanisztikus érvekkel akarja meggyőzni Orbán Viktor magyar miniszterelnököt.
Félő, hogy az irónia a magyar közvéleményt is célozza. Nehéz ugyanis ma balra osztó ígéretekkel rokonszenvet kelteni, mert a látványosan erős politikai kihívás az ország nemzetközi elszigetelése, illetve az egyeduralkodók rendszereihez sorolás, valamiféle abszolút monarchia megteremtése. Ez a látható forma, és ha a tartalomban benne van a szegényebbek kifosztása a felső középosztály javára, és az új, udvarhű gazdasági/bürokrata arisztokrácia felépítése, a meghatározó, az új mozzanat mégis a kiszakadás a nyugati világból és valamiféle örökös posztszovjet uralmi rendszer kiépítése. A szisztéma minden más támadást kivéd. Nincs pénz, az nem baj, azt majd valahogy csinálunk, mondta Orbán Viktor az úszó vb kapcsán, és valóban, amire akarnak, csinálnak. Eltűnt az a sok évtizedes (szó)fordulat, hogy a költségvetés jelenlegi állapotában ez nem megoldható. (Más kérdés, hogy Orbán Hamupipőke lábára is arany futballcipőt húzna, a krőzuskodás igen tendenciózus és nem feltétlenül a reális szükségletek javára.) Amikor a miniszterelnök a pénzcsinálásról beszélt, hozzátette, hogy a bizalom az igazán fontos. Valóban. Valaki vagy ebben a rendszerben bízik, vagy azt gondolja, hogy az irracionalitás elszabadulása végzetes lehet. Mint egy rossz kormány: ameddig az út nem teszi próbára az autót, pont olyan, mintha jó lenne. Sőt, könnyebben mozog, mint más szerkezetek. A baj az első, komolyabb kanyarnál jöhet.
A Fidesz elhitette az ország jelentős részével, hogy végre nem követő politikát folytatunk, hanem mi mondjuk az elsőt és a világ reagál, ha tud. Nagy kihívás ez minden vitapartner számára. Bár az események logikája fordított, hiszen előbb volt a Tavares-jelentés és számtalan uniós bírálat Orbán demokráciát visszaszorító rendszerépítése ellen, majd nemrég a totális eljárással való fenyegetés, és csak ezekre válaszként születtek az előzmények nélkül érthetetlenül agresszív unióellenes gesztusok. Mégis egyértelmű, hogy előbb volt az autokratikus belső térfoglalás elleni európai fellépés, és csak erre válasz az Unió elleni támadás. Megmutatja a kormányzat, hogy képes visszacsapni. Egyébként érthetetlen volna, hogy miért kap politikai dührohamot a hivatalos Magyarország azért, mert Nyugat-Európa toleráns a menekülők iránt, akik úgy mennek át rajtunk, hogy azt sem tudják, hol járnak, és honnan a pátosz ahhoz, hogy mi védjük Európát, amely e célra autentikusabb, mint mi vagyunk. A hivatalos beszéd már torgyáni szinten van, aki szerint ugyanis nem mi lépünk be az Unióba, hanem az csatlakozott hozzánk.
És mégis, legyen bármilyen elrugaszkodott az ország világpolitikája, ha valaki erre nem reagál, a semmivel beszélget. Ha igaza van, akkor is.
A világsajtó – tisztelettel vagy borzadva – Orbánt immár Trumppal, de főleg Erdogannal, Putyinnal, a lengyelekkel említi együtt. Megannyi világpolitikai tényező, igaz, megannyi fenyegetés is a szabadságra. Orbánt ezen belül még a nagypolitikai felelősség sem nyomja. Végképp ez lesz a helyzet, ha belső, a helleri értelemben vett filozófiai ellensúllyal sem kell számolnia. Annyiban mindenképpen kádári a mai rendszer, hogy aki nincs ellene, vele van.
Aki most csak alámerül, azt könnyen elviszi a víz. Vagy az árral szemben, vagy vele, de úszni kell még ahhoz is, hogy a felszínen maradj. Különben aládmerülnek, és kibekkelnek.
