- Vúúdíí! - hangzik már messziről az elnyújtott, érces női hang, amelynek gazdáját hosszú percekig nem látja a kis tér. Két, malterpöttyökkel tarkított szürke munkásruhát viselő férfi sörözik az árnyat adó platánfa alatt, a mögöttük lévő padon egy fontos embernek tűnő fontos ember, belemélyülve a táblagépébe, tudomást sem véve az őt körülvevő valóságról. Néhány veréb próbálja vehemens csőrdöfésekkel megkülönböztetni az apró kavicsot az elszáradt kenyérmorzsáktól, nem sok sikerrel: utóbbiakból jóval kevesebb van.
Elegáns nő érkezik, ropogósra vasalt fehér blúzban, napraforgóvirágos szoknyában. Papír zsebkendőt ragad, s akkurátusan végigtörli a pad ráeső részét. Mielőtt leül, szépen maga alá simítja a szoknyáját, s miközben végignéz a téren, s annak aktuális lakóin, olyan, mintha egyben birokba is venné azt. Ha tehetné, talán függönyt és hímzett terítőt varázsolna a malteros ruhások mögé, s tán még virágot is ültetne oda, ahol most a verebek vívják csatájukat a napi betevőért, csak hogy otthonosabbá tegye a környezet.
- Vúúdíí! - csattan fel a név immár másodszor, majd kisvártatva megjelenik egy közepes termetű kutya, girbe-gurba lábakkal, bozontos fejjel. Céltudatosan megy előre, addig meg sem áll, míg nem éri el a vashálóval körbepányvázott fekete kukát. Ott leül, s várakozón néz maga elé.
A nő közben előveszi kis táskájából a szépen bedobozolt tonhalkrémet, mellé a paradicsomos, szezámmagos kiflit, a térdére szalvétát terít, s falatozni kezd. Kis darabokat tör a kifliből, azt tunkolja az ízes pástétomba, vigyázva, nehogy egy kis darab is lecsöppenjen róla. A kutya pozíciót vált, immár nem a kukát, hanem a nőt figyeli. Nagyjából a kifli negyedénél tart, mire megérkezik az elnyújtott, érces hang gazdája, egy nagymamaformájú asszony, pongyolában, tornacipőben. Kezében egy üres ásványvizes flakonnal a szemetes felé tart. Úgy tesz, mintha épp kidobná a feleslegessé vált palackot, de aztán, akár egy bűvész, kissé lassított mozdulatokkal a másik kezével arrébb pödör néhány holmit a tároló tetejéről, mintegy véletlenül. Ha tanítani lehetne a diszkrét és méltóságteljes kukázást, a nagymamaformájú asszony professzor lehetne annak tanszékén.
A kutya közben a szemetestől már nem csak a fejével, hanem egész testével a padon ülő nő felé fordul, s úgy néz, olyan koncentráltan, ahogyan csak a kutyák tudnak követni egy-egy falatot. Meg is akasztja az addig komótos étkezést, a nő arcán látszik, nem tudja, mitévő legyen. Aztán szépen visszateszi a plasztik tetőt a tonhalkrémre, és becsomagolja a kiflit is a zacskóba.
- Megengedi, hogy ezt odaajándékozzam a kutyájának? - fordul aztán az idősebb asszonyhoz, aki addigra már elhelyezkedik a padon, üres kézzel, dolgavégezetlenül.
- Ej, kikoldulta, mi? - tetteti a zsörtölődést, de már nyújtja is a kezét a kis csomagért. A nő feláll, biccent egyet köszönésképpen, majd elindul. A fontos ember felpillant egy másodpercre a táblagép bűvöletéből, a malteros ruhások pedig úgy tesznek, mintha épp rendkívül fontos néznivalójuk lenne a tér túlsó sarkában.
Aztán megy minden tovább, ahogy addig, a szokásos mederben.
