Bő egy hét múlva lesz egy éve annak, hogy Törökországban katonák egy csoportja puccsot akart végrehajtani Recep Tayyip Erdogan elnök ellen. A hatalomátvétel kísérlete megbukott, de hogy mi is történt valójában, az alighanem sosem derül ki. A török államfő a lakosság jelentős részének támogatásával olyan bosszúhadjáratba kezdett, ami a legsötétebb rezsimekre jellemző. Összesen 150 ezer emberrel számolt le különböző formában, s több mint 50 ezer honfitársát küldte börtönbe valamilyen indokkal.
Azt remélhettük, hogy a kezdeti kemény megtorlás idővel alábbhagy, de nem így történt. Szerdán az Amnesty International helyi igazgatóját is letartóztatták, amiben sajnos semmi meglepő sincs. Erdogan ugyanis az „aki nincs velünk az ellenünk van” címszavával a nép ellenségének minősíti mindazokat, akik csak halovány bírálatot is megfogalmaznak ténykedésével kapcsolatban.
El lehet vitatkozni azon, hogy az Európai Unió kellő eréllyel lép-e fel az ankarai rezsimmel szemben. Vitathatatlan ugyanis, hogy az Unió és Törökország között tavaly megszületett menekültügyi megállapodás komoly zsarolási potenciál Erdogan kezében, s ezt alaposan ki is használja. Bár az elmúlt évben feszültté vált a német-török viszony, Berlin nem akar szankciókat Ankara ellen, újabb menekülthullámtól tartva. Angela Merkelt lehet emiatt bírálni, ám ő sosem vetemedne arra, hogy lelkesen, szinte csodálattal szorongassa Erdogan kezét, amint nemrégiben egy általunk igen jól ismert uniós politikus ezt Ankarában megtette.
Valóban olyan barátra van szükségünk, akinek egy fontos munkatársa (az ankarai polgármester) a nagy erejű földrengést a puccsot állítólag megszervező gülenisták, illetve a NATO ármánykodására vezette vissza? S ez csak egy példa az egészen elképesztő, az ankarai rezsim által terjesztett összeesküvés-elméletek sorából.
Törökország a diktatúra útjára tévedt, s a jelek szerint más európai követői is lennének. A történelem azonban azt mutatja: azok, akik az emberek félelmére építve tesznek szert teljhatalomra, előbb-utóbb saját csapdájukba esnek.